Sound City – Real to Reel

Dave Grohl fejében is hasonló járhatott (nem először, gondoljunk csak a lassan tízéves Probot lemezre), aki a 42 évig működő Sound City Studios történetét dolgozta fel dokumentumfilmjében, amit az indokolatlanul egyéni Sound City címmel látott el. A film maga rendkívül érdekes és informatív, hiszen nem csak a stúdiót és a híres lemezeket mutatja be (igazából ezek alapján tudjuk felfogni, mekkora volumenű helyről beszélünk), hanem a felvételek munkálatait és az azzal kapcsolatos alapfogalmakat és ott dolgozó személyeket is. A stúdió ugyan 2011-ben megszűnt, Dave a legendás pultot és szalagos magnókat megvéve „újraélesztette” és egy analóg eljárással felvett albumot hozott össze azokkal, akik szintén sokat köszönhetnek a kaliforniai placcnak… és azok vannak egypáran! Koncepciót nem érdemes a lemezben keresni, mert nincs. Az egész arról szól, hogy neves zenészek összegyűltek egy cél zászlója alatt, ami nem más, minthogy a fene nagy digitális korszakban összehozzanak egy régi stílusú rock lemezt. Nem értek a stúdiókhoz annyira, így nem tudom, hogy csak a tudatalattimba belemesélve éreztem jobban ezt a hangzást, vagy valóban teltebb és élvezhetőbb, de ami tény az tény: a hangzás tökéletes! A tizenegy számban más-más vendégzenészek írtak és vettek fel témákat, az egyetlen konstans taggal, aki természetesen nem más, mint maga Dave Grohl.

Az oldal hagyományaitól a sajátos lemezfelépítés miatt most kénytelen vagyok röviden bemutatni a dalokat: a lemezt nyitó Heaven and All egy rövid felvezetés után rákapcsol és egy kicsit britpop/rock hangulatú számmá teljesedik ki, amint a BRMC-s vendégek tesznek fejthetetlenné. A lemez egyik legjobbja, mert hihetetlen erő és húzás van benne. A Time Slowing Down viszont már egy lassabb, hard, progresszív és rádióbarát rockot ötvöző dal, melynek összképe kellemes, de a hat perces időtartam túl hosszú – főleg azért, mert a kezdés sem volt rövidebb és a következő is hasonló hosszal bír, így a lemez eleje hamar unalomba fulladhat annál, akinek a három közül már csak az egyik nem nyeri el tetszését. A Fleetwood Mac előtt fejet hajtó You Can’t Fix This a klasszikus rockot képviseli, amit a még mindig eszméletlen jó hangú, már bőven a hatvanas éveit taposó Stevie Nicks visz el a hátán. Az első pörgős, gyorsabb és modernebb hangzású szám a The Man That Never Was, majd a többihez képest a legkeményebb, punk rockos Your Wife is Calling jön, amibe még blues elemeket is csempésztek, ám a végére sajnos káoszba fullad az egész. A rajongói kedvenc From Can to Can’t felállása talán a legütősebb az összes közül, és nem véletlenül lett az album legjátszottabbja, hiszen a legjobban megírt témák hallhatóak benne picit grunge-os beütéssel, gitárszólókkal, az ének meg ugye Corey Taylor. A Centipede egy groteszk, folkos őrület, ami a harmadik perc után ugyan bedurvul, mégsem tud működni és talán a leggyengébb tétel az albumon. Az A Trick with No Sleeve egy picit lötyögősebb rock szám, a Cut Me Some Slacket pedig talán úgy lehet jellemezni, hogy egy furcsább, hangulatközpontú dal. A filmben láthatjuk, hogy ennek alapja egy jammelés Paul McCartney-val, amibe mindenki beleadott valamit, majd visszahallgatás után kicsit feltupírozták. A lemez vége felé tökéletesen passzol az If I Were Me, ami egy nagyon szép, igényes és melankolikus szám (anyukák kedvence gyanús), majd a záró Mantra jön, aminek felállása (Grohl + Homme + Reznor) önmagában előrevetíti, hogy milyen remek dal lesz, és nem is tévedünk ezzel a megállapítással. Nevezhetjük ezt „kiteljesedésnek” is, már amennyire egy filmzenei válogatásban helytállna ez a kifejezés. Maga a lemez nem váltja meg a világot, vannak középszerű, sőt, gyenge számok is, a szövegek többsége pedig elég egyszerű. A hangzás viszont tökéletes, az egész film, a koncepció, a közös cél és a tucatnyi profi zenész miatt pedig bőven megéri a hallgatást és azt, hogy a pontszám ellenére is kiemelten tudjam ajánlani, mert ehhez hasonló album nincs sok. 6.5/10 – írta: Kósa Bence