2013. március 10.
Mostanra már megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy felnőtt egy olyan nemzedék, amelyiknek a keményzenei progresszivitás nem a power metal valamelyik elágazásából ered, hanem a Meshuggah még mindig terebélyesedő, de valahogy mégis időtlenné vált örökségéből. És ahogy elkezdett az utóbbi évben a tíz évvel ezelőtti progmetál fogalom egy kicsit megkopni (és még jobban átalakulni), úgy egy olyan hangzás képviselői vehetik át ezt a funkciót, akik a konzervatív zenehallgatóknál másfél-két éve még jóformán nevetség tárgya voltak.
Ehhez képest a Sumerian Records általunk is erélyesen narrált úttörése – leszámítva az éjsötét, profitcélzott vakvágányokat – egy olyan brandet hozott létre, amely más gondolkodásmódot, egyben új lehetőségeket biztosított a hallgatói magatartást illetően is. Ezért sem lehetett kihagyni a Budapestet sajnos nem érintő turnét, amelyik március 8-án a bécsi Arena legkisebb koncerttermében csinált teltházat: a Born Of Osiris, az After The Burial, a Monuments és a The HAARP Machine napjaink feltehetően legnagyobb reménységei, és nem is véletlen, hogy a fülledt hangulatú koncert miatt voltak olyan osztrák rajongók, akik hat órával a kezdés előtt (!) jöttek azzal a reménnyel, hogy még hátha jut nekik egy-egy 15 eurós jegy a 250 darabos készletből a bejutásra.
Az este pedig máris egy váratlan meglepetéssel indult, hiszen amennyi fenntartás volt bennem azzal kapcsolatban, hogy a The HAARP Machine mégis hogyan teljesít élőben, annyira meggyőző és erőteljes volt az összhatás. Persze ebben az is közrejátszott, hogy Mu’min a maga oldalára tudta állítani a Periphery volt énekesét, Chris Barrettót – aki csak azért nem szaxofonozott már ezen az állomáson, mert előző este megsérült a hangszer –, valamint az Ever Fortright gitárosát, Nicholas Llerandit. A kvartettként felálló zenekar nem is próbálta pótolni a basszusgitár sávját – nem is volt rá szükség –, egyedül a szitár és a billentyűk szóltak samplerről, de Barretto karaktere és odaadó, a lehetőségben lubickoló frontemberi ténykedése olyan ízt tett hozzá a meglévő dalokhoz, amitől a ’HAARP felfoghatatlanul erősebb lett annál, mint amit a nyíltan túlproducelt Disclosure után várhatna tőlük egy szkeptikus zenehallgató. A lemez legjobb dalai (mint az Esoteric Agenda, a címadó, vagy a The Escapist Notion) a masszához hasonló hangzás mellett is irányították a közönség figyelmét, és csak bizakodhatunk abban, hogy ez a felállás stabil tud majd maradni, mert Barretto odaadó öröme és jelenléte nagyban biztosítaná, hogy a ’HAARP – lemosva magáról az utóbbi hónapok botrányait – újult erővel pörköljön oda mindenkinek.
Aki ismer engem, pontosan tudja, hogy a djent-hullámban számomra a legértékesebb színfoltot a brit Monuments jelenti, akik tavalyi lemezükkel, a Gnosis-szal addig nem tudtak igazán meggyőzni, míg novemberben nem élhettem át élőben is azt az elementáris erőt, amivel megszólalnak a lemez dalai. A koncert után teljesen újraértékeltem a velük kapcsolatos összes élményem, és lényegében az alábbi bécsi kiruccanásra a legnagyobb okot számomra az ő jelenlétük szolgáltatta – és nem is volt okom csalódásra, ugyanis Mike Malyanék zenekara most is hihetetlen formában volt. A koncert gerincét most is a nagylemez dalai adták (a Doxával induló szettben a Degenerate, a Blue Sky Thinking, az Admin Defeat és a Regenerate is felcsendültek), de a turnén bemutatott két új dal nagyban megnyugtatott azzal kapcsolatban, hogy a Monuments idén őszre várható második nagylemeze is ott lesz 2013 legjobb kiadványai között. Matt egyébként még mindig a djent Fred Durstje, hihetetlenül érzi a zene groove-jait (miközben hangról hangra kiénekel mindent), Mike pedig az egyik leglátványosabban játszó dobos. De felesleges is ragozni: a Monuments egy jelenség, és ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni. Főleg, hogy ők adták az este legjobb koncertjét, holott a The Uncollective sajnos most is kimaradt a szettből.
A félórás játékidők – aminek köszönhetően az este is inkább showcase-jelleget öltött – az After The Burialnél is a negyven perc alatti álomhatár alatt maradtak, holott a Monumentshez hasonlóan a turné után új lemezt rögzítő bandának már épp elég nagy repertoárja lett volna ahhoz, hogy nagyobb teret is kitölthessen az este beosztásában. Ettől függetlenül a rajongóknak nem lehetett egy szava sem a felhozatalra, ugyanis a szelekció jóformán a Rareform dalaira támaszkodott: a megosztóbbra sikeredett In Dreamsről egyedül a My Frailty, valamint a slágerszám ’Your Troubles hangzott el, és az is zárásként. A Berzerker alatt egyébként Barretto annyira nem bírt magával, hogy az utóbbi két évben Thorrá változott Trent Hafdahl gitárost sörrel itatta a legnagyobb szaggatás közepette, de ez sem zavarta meg a koncentrációban. A koncert, amin az A Steady Decline is felcsendült a ’Forgingról, azt tükrözte, hogy a zenekar tisztában van azzal, mire vágyik a közönsége (bár Justin Lowe a neonzöld gitárját most nem vette elő), viszont az új dal, amit játszottak, eléggé a komfortzónán belül maradt, és nem is feltétlenül volt kiemelkedő: egyetlen szintiszőnyegen váltották egymást a ‘Dreams Meshuggah-ihlette tördelései, különösebb vezérdallam vagy váltás mnélkül. Ettől függetlenül ha a produkció akkorát nem is robbantott, mint a Dürerben látott élmény (még ha a szett erőteljesebb is volt), így is jó volt látni a ’Burialt, és biztosak lehetünk abban, hogy a Rockmaratonra már teljesen megújulva térhet vissza a zenekar.
A megújulás a Born Of Osiris utóbbi éveit is végigkísérte, hiszen Jason átlépése a Chelsea Grinbe, és Lee visszatérése kétségkívül új (ám máig nem ismert hatású) tüzet adott a bandának. Én személy szerint a The Discovery miatt figyeltem fel a zenekarra – de azért a Darkest Hour előtti koncertre is kíváncsi voltam már, igaz, mérsékelten –, és ha nem is lettek a kedvenceim, mégis igyekszem figyelni rájuk a mai napig. Az ő esetükben is őszre várható új anyag előtt még biztosan jól jön a srácoknak ez a turné, ugyanis hihetetlen az a szeretet, amit a közönségtől kapnak. A teltházas Arena-kisterem egyként mozdult meg az összes dalra, miközben legalább ketten-hárman mindig bodysurföltek, és a The New Reign dalait megidéző nyitány (Empires Erased, Rosecrance) után is épp annyira kacsintott vissza a szett az eddig megtett útra, mint a legutóbbi lemezre (a negyedikként elővett Follow The Signsnál tényleg eltört valami az osztrákokban). Egyedül azt nem értem még mindig, hogy Joe Burasnak miért van helye a zenekarban, hiszen a sávjai a szintitől függetlenül is vonalból jöttek, és emiatt biztos lennék abban is, hogy Lee McKinney gitáros írja a betéteket. Szerintem teljesen felesleges a két vokál (az A Solution egyenesen kínos volt), hát még a két frontemberes alkalmi jelenlét, mert az igazán nagy dalok (mint a záró B0w Down és Recreate duó, amit a Now Arise követett a visszatapsolás után) nélküle is működnének. Azonban még nem tartom a BOO-t elég nagynak ahhoz, hogy főzenekar lehessen – ez a játékidőben is látszott –, viszont az új lemeztől talán most lehet a legtöbbet várni.
A négy zenekarból tehát háromtól várhatunk még idén új hangzóanyagot, így a bizonyítás épp úgy adva van, mint a várakozás okozta kíváncsi boldogság: hiszen kétségtelen, hogy mind a négy formációra figyelnie kell azoknak, akik nyitottak az útkereső, és előremutató keményzenei megszólalásokra, és azt csak remélhetjük, hogy az új lemezekkel csak még több ember ismerheti meg a zenekarok neveit.
