Shai Hulud – Reach Beyond The Sun

Hiszen a Shai Hulud mellett tényleg lehetetlen elmennie annak, akik szeretne tisztán látni azzal kapcsolatban, hogyan lehet a lehető leghatásosabban keresztezni a metalos hardcore nyers erejét és dühét egy szenvedélyes, elsőre felismerhető dallamvilággal. Elvégre a 18 éve működő bandának legyen bármilyen szerencsétlen is a sorsa, ha frontemberekről vagy beugró tagokról van szó, az eddigi életmű egy tökéletes, egyedülálló és kétségkívül nagy hatású bástyája a kilencvenes évek hardcore-életének: épp ezért nem is sürgetheti senki Matt Foxékat azzal, hogy mikor készülhet el egy-egy újabb anyag, hiszen bárki is legyen körülöttük, a jó munkához idő kell. A 2009 óta változatlan felállású banda pedig sokak vágyát teljesíti a Reach Beyond The Sunnal: mivel a legtöbben mindmáig a debütálással azonosítják leginkább a bandát, az idei év legnagyobb történése, hogy a New Found Glory-t megalapító Chad Gilbert a tavalyi koncertek mellett beleegyezett abba, hogy tizenhat év után ismét mikrofont ragadjon a bandában. Az itt hallható összhatás pedig igazolja is, hogy bármilyen minőségi frontemberek is adták egymásnak a mikrofont a Shai Huludban, ez a banda épp annyira szól Chadről, mint Mattről – ennek köszönhetően pedig a Reach Beyond The Sun nem csupán az év, hanem az eddigi évtized legjobb melodikus hardcore kiadványa. Az alig félórás lemez nyitja az az időtlenség, amin belül a zenekar még mindig képes frissülni: az öt évvel ezelőtti Misanthropy Pure-on tapasztalható, dalból dalba érő, sűrű áthaladások – melyek a kilencvenes évek végi metalos hardcore-t idézik vissza, főleg a Botch albumszerkesztő gyakorlatát – helyenként most is megvannak, ám az egyes szerzemények önmagukban is több fókuszban részesülnek, dallamaik és szövegviláguk miatt így is markáns kiterjedésük van, és nem csupán az album részeként. A tizenegy számos lemezen pedig nincs is helye üresjáratnak: akik már régi motorosok, levakarhatatlan mosollyal fogadják majd, hogy a Medicine to the Deadben három egykori frontember is felbukkan, miközben a lemezt is átjárja egy olyan nosztalgikus légkör, ami kétségkívül érzékelteti is, hogy mekkora igény volt egy ilyen hangvételű és minőségű, hitelű lemezre a színtéren. Akik pedig nemrég csatlakoztak, azoknak tökéletes csalogató lesz Jonathan Vigil közreműködése: a tanítvány így rója le tiszteletét annak a mesternek, aki nélkül nem is létezne ma dallamos megközelítésű metalcore-hardcore keverék. Ez pedig a zene mellett a dalszövegekben is megmutatkozik – kevesen tudnak manapság olyan intelligens, éleslátó és szívfacsaró dalszöveget felmutatni, mint amit a Shai Hulud produkál lemezről lemezre, hiszen itt még mindig szenvedély van szenvedés helyett, és az énközpontúság is épp annyira reflektál napjaink társadalmi berendezkedésére, mint ahogy eddig is megszokhattuk.

Persze ezek tükrében azt is rá lehetne sütni, hogy igen, a Shai Hulud nem csinál semmi mást, mint eddig. Ez pedig igaz is – viszont rajtuk kívül ezt senki sem csinálja ilyen színvonalon és ilyen jellegzetes atmoszférával, ami, lássuk be, az utóbbi években kétségkívül felértékelődött még annál is jobban, hogy a ‘Hulud mindig is az élvonalba tartozott. A folytonos változásban pedig igen is szükség van biztos referenciapontokra, akikre nemcsak vissza lehet tekinteni, hanem állandóan fel is lehet nézni: a Shai Hulud pedig pont ilyen, a Reach Beyond The Sun pedig épp emiatt az idei év leginkább várt, és jó eséllyel legértékesebb lemeze.

10/10