2013. február 3.
Mivel állítólag se a medvék, se Punxsutawney Phil nem ijedt meg a saját árnyékától és bújt vissza a barlangjába, ezért sokunk legnagyobb örömére hamar érkezik a tavasz. Az a tavasz, mely szokás szerint meglehetősen nagy mennyiségű friss albumot, dalt, koncertet és nem utolsó sorban mozgóképet szokott eredményezni. Az év ötödik hete a tél jegyében ezért nem is okozott túl nagy meglepetést a számok tekintetében, de azért a Korn oldalhajtás Love And Death, a hamarosan ismét hazánkba látogató mocskos The Secret és az őrült oldalát bedobó Soilwork így is kihozott a napokban egy-egy friss klipet. Lássuk hát a teljes a listát: Soundgarden, Love And Death, Navene-K, The Amity Affliction, The Secret, We Came As Romans, Ellie Goulding, Soilwork, Dropkick Murphys, Martyr Defiled, Caspian, Maker, In Fear And Faith, Havok, How To Destroy Angels, Bob Mould. Számodra melyik lett a legemlékezetesebb klip?
A Soundgarden visszatérésének lehet nagyon örülni, de persze az is érthető, ha valaki húzza a száját, hogy mégis miért nem tud végre becsületesen kimúlni a grunge hullám. A visszatérő lemez egyik közepes dalához forgatott, legújabb klipjük némi öniróniával indul, majd bemennek egy klubba, ahol elveszik a laptop DJ „hangszerét” (három éve azért még Timbalanddal dolgozni menő volt Mr. Cornellnek), és megmutatják, hogy mi fán terem az „igazi zene” (még a rendőröket is kihívják a lázadó rocksztárok miatt, őrület!). Ez így mind szép és jó, ügyes klip, csak azért érdemes eljátszani a gondolattal, hogy egy ilyen videót a Sick of It All vagy az Agnostic Front is forgathatott volna a ’90-es évek elején: bandanában, camoban és bakancsban bemennek egy seattle-i grunge klubba, ahol épp Chris Cornell áll flannelingben és arról búg, hogy milyen szomorú, amiért nincs nála drog. Vinnie Stigma finoman letörli a könnyeit, Lou Koller pedig megadja neki egy New York-i fodrászat számát, majd felmegy a két banda a színpadra, és a következő jelenetben nem rendőrök jönnek, hanem mentősök és halottszállítók. (JÁ)
Komoly gondokkal küzd a Love and Death új klipje, méghozzá azzal, hogy valószínűleg nem viccnek szánták. Kezdjük ott, hogy nem lett volna semmi gond azzal, ha a banda kimarad a videóból, sőt, elnézve azt, hogy az imidzsük a Myspace-korszak legrosszabb emocore vagy deathcore förmedvényeinek szintjét veri, talán ajánlott is lett volna. Sajnos ez nem történt meg, ezért a nézőre két fronton mérnek csapást: az ijesztően rossz refrént a kortárs zenei felhozatalon edződött hallgató még talán kibírja felröhögés nélkül (ha a nu-metal rajongók elég görcsösen ismételgetik, hogy „nosztalgikus hangulat”, meg „legalább nincs dubstep”, talán még tetszhet is nekik) de a szemfestékbe és idejétmúltságba öltözött tagok „nézd, mennyire őrült vagyok!” megjelenését és mozgását már lehetetlen. Külön felhívnánk a figyelmet a basszusgitárosra, akinek nagyon súlyos fogalmi és/vagy mozgászavarai vannak. (JÁ)
Navene Koperweis neve többszörösen is ismerős lehet, – olyan zenekarok soraiban tevékenykedett már korábban, mint a The Faceless, az Animosity, vagy az Animals As Leaders – de a Navene-K elnevezés egyelőre még ismeretlennek hathat. Ez nem is teljesen a véletlennek köszönhető, ugyanis e projektjével a technikás zenéktől meglehetősen távoli vizeken próbálja tovább öregbíteni hírnevét: az elektronikus zenében találta meg a számára megfelelő lehetőségeket. Az akusztikus dobok és az elektronikus eszközök keveréséből igen érdekes dolgok is születhetnek, a kérdés viszont továbbra is az marad: a mi számunkra is előnyös volt ez zenei fordulat? Aki pedig valamilyen formában allergiás a hullámvasutakat megszégyenítő, követhetetlen kameramozgásra, az óvatosan vágjon bele! (FB)
Az élő felvételekből összevágott videó mindig is egy egyszerűbb és olcsóbb megoldás, amikor klipkészítésre kerül a sor, ám talán még sosem készült annyi ilyen videoklip, mint az utóbbi időben. Az ausztrál szépenéneklős emocore egyik leghíresebb tagja, a The Amity Affliction legutóbbi lemeze talán nem sikerült úgy, ahogy a rajongók szerették volna, ám megpróbálják kihozni belőle a legtöbbet, így a RIP Bon című dalra készült mozgóképben láthatunk sok szép lassítást és fényeket, amelyek ugyan nem eredetiek, de legalább egy kis ízt adnak az amúgy középszerű megvalósításnak. (JB)
Az olasz The Secret neve egyre gyakrabban tűnik fel az underground palettán, elvégre egy olyan hipszter kedvenc tehetségről van szó, akik minden zenéjük tekintetében, mind a megjelenés szempontjából meglehetősen magasra tették a lécet. A tavaly megjelent Angus Deiről kiválasztott Seven Billion Graves videóját Shazzula állította össze, aki kiválóan ráérzett a csapat által közvetíteni kívánt atmoszférára, aminek jegyében egy sötét, tumblr-kompatibilis videó született meg. Reménykedjünk, hogy közelgő harmadik hazai koncertjükön legalább ilyen elánnal lesznek képesek megszólalni. (BK)
Kétségkívül az egyik legjobb feldolgozást tudhatta magáénak a We Came As Romans a legutóbbi Punk Goes Pop 5 válogatásán, akik a The Wanted nagy slágerét, a Glad You Came-et írták át a saját szájuk íze szerint, melyhez aztán videó is készült. Emellett az is bejelentésre került, hogy legújabb albumuk már majdnem teljesen meg van írva és márciusban be is vonulnak a stúdióba. Ám hogy addig se kelljen a rajongóknak teljes mértékben nélkülözniük a bandát, felvették az első, Hope névre hallgató single-t a lemezről és készítettek egy teljesen átlagos imidzsklipet is mellé, amelyből hallhatjuk, hogy olyan sokat nem fog változni az új lemezen sem a banda, de talán egy fokkal talán mégis más irányba indulnak a mostanra kicsit elfáradni látszó sablonhangzásuktól. (JB)
Ellie Goulding és Ed Sheeran személyében Anglia az utóbbi években szállított két olyan fiatal sztárt is, akik hiába vannak szokás szerint túlbecsülve, jóval nehezebben lehet rájuk ezért haragudni, mint az imidzsük részletei kapcsán vért izzadó amerikai kollégáikra. Ennek fontos oka a hangjuk és a többségében jó, személyes hangulatú dalaik mellett az is, hogy nem viselkednek a klipjeikben úgy, mint egy rakás idióta. Az Explosions például egy sima turnévideo, Goulding fellép, utazik, kedvesen mosolyog benne, semmi emlékezetes nem történik, ami a popzenében semmiképp nem előny, de hogy ezt ne szeressük benne, az is lehetetlen. Reméljük, Skrillexet elkerüli a jövőben, és akkor akár még az utánunk következő generáció is ismerni fogja majd a nevét. (JÁ)
Regular! Ordinary! Swedish meal time! Soilworkék új, zenélésről, főzésről és a szőrrel való mindennapi együttélésről szóló klipje tulajdonképpen egy kézikamerás felvételekből összerakott montázs, ami ugyan csak közepesen vicces, de abszolút a svéd dallamos death csúcsbanda emberközeli oldalát mutatja, a kezdetektől fogva a csapat mellett álló rajongók viszont remélhetőleg nem fognak megsértődni a klip főszereplőjének őszes fürtjeit látva. Akárhogy is, a tavasszal érkező dupla album eddig megjelent dalai közül a Rise Above the Sentiment a legjobb. (BG)
A tavalyi év ökölvívóringes klipjeinek királya az Obey The Brave volt, de a Dropkick Murphys új videója alapján azért Ken Casey-éktől sokkal jobban meg lehet ijedni, a rajongóikról már nem is beszélve. A dal ugyan nem a legjobbak közül való, és sajnos ugyanez igaz az új lemez elejére is, viszont ezt egy ilyen videó után csak suttogva, és persze kizárólag magyarul jegyzi meg az ember, hacsak nem akar egy kiadós verést. A The Boys Are Back után mindenképp nézzétek meg a banda igen szellemes karácsonyi dalához forgatott klippet is. (BG)
A lassan minden dalához klipet készítő Martyr Defiled igencsak szerencsétlenül járt a napokban, ugyanis feltörték a YouTube-profiljukat, így minden videójukat újra fel kellett tölteniük. A már meglehetősen komoly nézettségi adatokkal bíró videók így sajnos köddé is váltak. A csapat házibarátja Thoms Cronin által rendezett friss klip nem igen tér el a korábbiaktól: nem túl emlékezetes, de cserébe érezhetően profi kivitelezés. Zeneileg viszont nem ártana felrázni a srácokat. (BK)
A poszt-rock nagymester Caspianék lassan és biztosan adagolva jelentetik meg a Waking Season dalaihoz forgatott videóikat, melyek a lehető legnagyobb törekvéssel igyekeznek visszahozni a csapat élő teljesítményének hangulatát, amit ugye nem is olyan régen mi is megtapasztalhattunk a Dürer Kert színpadán. A Procellous tökéletes választás lehet ismerkedéshez még ha képileg nem is nyújt akkor élményt, ugyanis a zene sodrása az, ami itt a középpontban van. (BK)
A Maker valószínűleg pont azért nem lesz majd az új Transit, ami miatt kitűnik a hasonló hangzású amcsi underground bandák közül: az énekes affektáló stílusa miatt (ld. még az American Scene esetét a Dangerous Summerrel, vagy a Manchester Orchestráét a Brand New-val, bár ahogy esetükben, úgy a Makernél is vannak tehetségbeli különbségek). Ettől még persze a tengerentúli pop-punk színtéren viszonylag sikerrel mozgolódnak, két EP és egy nagylemez után tavaly kiadtak egy self-titled EP-t, amiről a Shadows már kapott egy felemás imidzsklipet, most pedig a gyengébb Medina (West Coast)-hoz vágtak össze egy videót valamelyik turnéjuk felvételeiből. (JÁ)
Fejlődőképes bandának bizonyult az In Fear And Faith legénysége a tavalyi évben kiadott self-titled lemezén, ugyanis sikerült olyan dalokat is írniuk – a debütáló albumukhoz hasonlóan – amelyek a „risecore” hangzás ellenére is szórakoztatóak tudtak lenni. Ezek közül a The Calm Before Reform kapott is egy klipet, amely kiérdemli a minden idők legunalmasabb élő felvételes videoklipjének járó díjat, amit a kevés kamerának és a szokatlanul hosszú dalnak is köszönhet, ám a banda sem erőlteti meg magát, hogy valami különlegeset nyújtson a színpadon, ha már klip készül. (JB)
A thrash metal reneszánsz egyik legnépszerűbb sörhuszárai tavaly jelentették meg Point Of No Return névre hallgató EP-jüket, melyről most a címadó kapott egy korrekt klipet, ahol jó minőségben grimaszol a csapat, miközben világunk pusztulásának különböző stációi elevenednek meg felvételről. Kegyetlen emberi cselekedetek, westboro és pusztulás. Remélhetőleg visszaút azért még létezik még, ha a Havok tolmácslolásban nem is feltétlen adatik ez meg. (BK)
Ugyan mi nem vagyunk Trent Reznorhoz hasonlóan meggyőződve arról, hogy az ő elektronikája van annyira zseni, hogy a hangja nélkül, pontosabban más (a felesége) hangjával is hosszútávon működni tudjon, de úgy tűnik, hogy egyelőre a How to Destroy Angels-szel kell beérnie a Nine Inch Nails rajongótábornak. Az előző két klipjük nagyon béna volt, de ha lassan is, ráeszméltek arra, hogy ha valamire alkalmasak ezek a dalok, akkor az az, hogy jó videókat lehessen hozzájuk készíteni. A How Long? klipje például egy nagyon jól kinéző, poszt-apokaliptikus/törzsi látomás, amihez ugyan a zene se nem elég törzsi, se nem elég világvégi, de azért még így is illik a komor képsorokhoz a női énekkel újra eladott Year Zero. (JÁ)
Bob Mould ugyan néha oda tud taposni egy-egy rockdallal, de azért mára már inkább egy kedves, öreg mackóként tekint rá mindenki, még ha a dalainak szövege néha nem is olyan kedves. A Star Machine videója lehet, hogy vicces akart lenni, de inkább kedves lett, ahogy a tagok elviszik a gyerekeiket a próbaterembe, és a dobos csak egy üveg Bloody Mary-vel állít be, majd mindenki együtt hülyéskedik, miközben szól a Silver Age egyik legjobb dala. Ami viszont biztosan kiderül a klipből az az, hogy a népszerű sztereotípiával ellentétben nem minden meleg tud jól színészkedni, legalábbis Mould bá’ azon döntésének, hogy a zenélést választja, a filmipar is nagyon örülhet. (JÁ)
