2008. február 22.
A még tavaly novemberben elmaradt turné bepótlásának jött el végre az ideje! Bánatra csupán az adott némi okot, hogy akkor a Meshuggah-val jöttek volna Dillinger-ék. De azért nagyon sopánkodnom mégsem kellett, hiszen a Between the Buried and Me neve hallatán is már garantált a hidegrázás, méghozzá pozitív értelemben. Tehát az előérzetem jó volt, főleg, hogy egy számomra nagyon kedves helyen került megrendezésre a buli, az Academy 2-ben, ami viszonylag kis befogadóképességével (400 fő) és minimális színpad-közönség távolságával hatalmas atmoszférát tud teremteni minden egyes alkalommal.
Fél nyolcat mutatott az óra amikor ruhatár, pólóstand csekk, pult és minden ilyen kötelező elvégzése után már erősen készülődött a Stolen Babies a kezdéshez. Rögtön első ránézésre is elég fura fazonokból áll a banda. Van egy gitáros, szoknyában (és akkor a többi ruhaszerzeményére inkább ki sem térek), egy detto Marilyn Manson kinézetű basszer, egy kalapban doboló dobos (aki egyébként nem más, mint az új Dillinger ütős, Gil Sharone), egy szintis (aki bár vokálozott, abból semmit se lehetett hallani), és egy elég extrém, fehérrel kimázgált csajszi, az énekes. Hát igen, aztán ahogy elkezdődött a koncert, nem kellett sokat gondolkoznom, hogy levonjam a következtetést: ez bizony nem nekem való. Amolyan indusztriális alapú téma lenne a zene, darkos beütéssel, de valami iszonyat rosszul szólt az egész, meg feleslegesen hangos is volt, csak gerjedt/zúgott végig. Igazából az egész produkcióból az éneket tudtam értékelni, ami gondolom, nem is véletlenül de rendkívül előtérben volt. A tiszta részeket és a károgós, visítós témákat is jól hozta. De valahogy sehogy sem állt össze egy egésszé a produkció. Valószínűleg rajtam kívül még egy páran így gondolhatták, hiszen az alig 100-150 fős tömegből valaki nem sajnált egy egész korsó sört a leányzó irányába eldobni, aki mit sem törődve ezzel tovább énekelt és játszott a tangóharmónikáján(!!!), de azért a szám után nem hagyta szó nélkül a dolgot… A kis intermezzo után én viszont inkább az előtérben várakozók csapatát erősítettem tovább. Nem igazán találtam jó választásnak a csapatot, akkor az Architects már sokkal inkább illett volna a képbe… Szerencsére nem kellett sokat kint időznöm, mert mindössze 20 percet játszott a banda.
Majd jött az alaszkai ötös, a Between the Buried and Me! Kezdésként mindjárt egy nem kisebb epikus tétel, mint a Sun of Nothing a legutóbbi, Colors lemezről. Ami rögtön feltűnt, hogy rendkívül lehalkult az egész koncert, ami bár elsőre furcsa volt, később rá kellett, hogy jöjjek, ez bizony igencsak a hangzás előnyére vált! De még hogy!!! Nagyon szépen, egységesen szólt minden hangszer, és így még az igazi finom kis apróságok is érthetőek és világosak voltak, nem vesztek el egy zajnak is nevezhető masszában. Itt már azért beindult a tömeg is, ami időközben jó 300 fősre duzzadt. Azért nem mondanám hogy hatalmas circle pit-ek uralták a koncertet, de ez azért annak is köszönhető, hogy a programban elég sok progresszív, lazulósabb téma is be lett iktatva. Meg ahogy néztem, a legtöbben teljes transzban követték végig az eseményeket hozzám hasonlóan. Na és hát igazából akkor döbbentem le, amikor azt vettem észre hogy eltelt pillanatok alatt fél óra, hiszen nagyon komolyan, megállás nélkül, egy huzamban játszottak a srácok, ami bár (nem) kicsit megnehízette különválasztani a dalokat, viszont egy hihetetlenül nagy ZENEI élményben lehett így része minden résztvevőnek, méghozzá a legprofesszionálisabb szinten. Nem is külön számok voltak ezek, hanem egy nagy előadás az egész. Varázslatos! Azt hiszem azt már teljesen felesleges is kiemelnem, hogy mindenki profi szinten hozta a maga részét, Tommy Rogers (énekes) ügyesen oldotta meg azt is amikor szintizés közben énekelt, meg amikor szabadon frontemberkedhetett. Igazából a lemezen hallható, nagyon magas énektémák hiánya tűnt csak fel, mint kisebb fajta negatívum. Igazán szimpatikus produkció volt, szimpatikus emberektől. A gitárosokról nem mondanám hogy végigszántották a színpadot, de ez esetünkben nem is volt baj. Inkább beletemetkeztek hangszereikbe, amikből oly csodás hangokat csiholtak ki eszméletlen dinamikai-, hangulati-, és tempóváltásban. A régebbi dalok közül az Aesthetic szerepelt még a műsorban, hogy aztán az Ants of the Sky, Prequel to the Sequel kettőssel okozzanak felejthetetlen perceket.
Itt egy kis pihenő következett, de sajnos egyben az utolsó dal bekonferálása is elérkezett. Ez viszont nem kisebb nagyság, mint a Mordecai volt, a Silent Circus lemezről. Igazából bármeddig el tudtam volna még hallgatni/nézni a koncertjüket, teljesen hipnotikus állapotba kerültem a 40 perc alatt. Rendszer, a rendszertelenségben, így tudnám leginkább jellemezni a hallottakat. Azóta pedig az egész diszkográfia újra előkerült keményen, megunhatatlan darabok!!!
Kellően felizzított hangulat, és zsúfolásig megtelt nézőtér fogadta a The Dillinger Escape Plan legénységét, akik a szó lehető legszorosabb értelmében berobbantak, berepültek a színpadra, hogy aztán egy pillanat erejéig se álljanak vagy nyugodjanak le, feldúlt vadállatokként, őrjöngő fenevadként vezessék elő barátságos dalgyűjteményüket. Elsőként a Panasonic Youth-ot kaptuk az arcunkba, ami alatt Greg Puciato gondolt egyet, és elindult felfelé. Konkrétan egy majom is megirigyelhette volna azt a fürgeséget és ügyességet ahogy felküzdötte magát a plafonra erősített lámpatartó vasakra. Ez igen kérem!!! Alig akartam hinni a szememnek, haha.:D A tartószerkezet jól vizsgázott és kibírta a megpróbáltatásokat, a koncert pedig folytatódhatott tovább a maga elmebeteg módján. Ben Weinman a már jól ismert tornamutatványokkal színesítette a játékát, amihez épp úgy hozzátartozott a nyakatekert mozdulatokkal történő gitározás, mint a közönségbe ugrás (persze játék közben) vagy épp a gitár totális földhöz vágása! Ez utóbbit Ti is megnézhetitek az alábbi, Fix Your Face videóban:
Tehát a színpadkép az előzetes várakozásoknak megfelelően kellően kaotikus és mozgalmas volt, ami szerencsére azért nem ment a játék kárára. A hangzás itt is követte a már BTBAM által elkezdett vonalat: minden OK. A koncert egyik fényfontjaként érkezett a Sugar Coated Sour is a klasszikus Calculating Infinity-ről, vagy épp a slágeresebb vonalat erősítő Black Bubblegum, Milk Lizard kettős. Jeff Tuttle időnként vokállal segítette Greg munkáját, aki egyébként abszolút a helyzet magasláton állt végig. Igazán remek frontember, és valami embertelen munkát végzett a koncert alatt. A túlnyomórészt ordibálós énektémákat nagyon komoly sikításokkal váltogatta, de nem volt gondja akkor sem amikor a tisztább részek kerültek terítékre. A koncert második felére olyan nagyágyúk maradt még, mint a Setting Fire to Sleeping Giants, 43% burnt, vagy a Sunshine the Werewolf.
Tehát vegyesen válogattak az Ire Works, Miss Machine, Calculating lemezekről, amit még a Mike Patton-os When Good Dogs Do Bad Things képében sikerült megfejelni.
A hangulat, vagy az őrület egy percre sem hagyott alább, így aztán teljesen váratlanul is érintett a tény, hogy egyszer csak már nincs több szám, vége.
Kár, hogy megint az a trend volt az uralkodó, hogy az illető zenekar eljátszotta a magáét, majd az utolsó szám végeztével, villany fel, pakolós zene be, oszt szevasz. Nagyon illúzióromboló tud lenni. Semmi vissza, vagy ilyesmi. Na de nem fogok most nyavajogni, mert így is hatalmas élmény volt az egész.
A BTBAM és a TDEP is bődületes bulit adott, utóbbi pedig ugye látványban utolérhetetlen. Egy zseniális estét varázsoltak elénk!
A magyarországi koncerthez meg csak jó szórakozást és megőrülést tudok kívánni Mindenkinek!!! :D
