Dropkick Murphys – Signed and Sealed in Blood

Nem kapott el semmilyen görcs a lemeztől, pedig a folk-akármi (metal, punk stb.) bandákkal elég nagy gondjaim szoktak lenni, elsősorban azért, mert népi kultúrában gyökerező zeneként általában szinte teljesen értékelhetetlenek. Ennek az a legfőbb oka, hogy az ilyen brigádok jó esetben valamilyen gitárzenei műfaj többé-kevésbé jó művelői, akik színesítésként illetve a globalizációs tendenciákkal a lehető legegyszerűbb módon, azaz külsőségekben szembemenő, „hagyományőrző” cosplay-esek rajongótáborba olvasztása céljából alkalmaznak tradicionális hangszereket vagy sztenderd folklór dallamokat, rossz esetben pedig muzikális antitalentumok, és ezt a népzenéből plágiumveszély nélkül átemelhető dallamokkal, vagy csak szimplán népiesch-nek ható megoldásokkal igyekeznek leplezni. Persze ne feledjük, hogy vannak a hagyományokkal valóban jó barátságot ápoló, az autentikus elemeket kreatívan és tisztelettel felhasználó előadók (pl. Chuck Ragan és a Frank Turner szólólemezei, illetve metal vonalról a magyar Thy Catafalque, nem is beszélve a Hexvesselről). Ezek a szabályt erősítő kivételek azonban még igazságosabbá teszik a legtöbb, a folk természet- és emberközeliségét, megkapó nyugalmát vagy éppen erőltetettségtől mentes feszültségét ostoba torzított gitárokkal kioltó műkedvelő láttán kitörő gúnykacajt. A Dropkick Murphys-t persze csont nélkül az első kategóriába sorolom: az alapvetően városi eredetű, a The Clash polgárpukkasztó zenéjében gyökerező punk mellet csak a hangzást képes színesíteni a síp meg a nádihegedű (a dob azért létfontosságú), az össze nem illő elemek kibékítésére Ken Casey-ék pedig még fénykorukban se voltak teljesen képesek. Persze nem is nagyon kellett, hiszen még három albummal ezelőtt is inkább dudával tupírozott punk rockról beszélhettünk, abból viszont a jobbik fajtáról. Ebből következik, hogy Warrior’s Code utáni korongok legnagyobb eredménye, a fokozottabb folkosodás egyben a legnagyobb hátrány is, mert magával hozta a klasszikusabb dalstruktúrák felé történő elmozdulást. Mindez pedig albumszinten és egyes dalok esetén is a játékidő fokozódásával járt, pedig jobb lenne a mostaninál valamivel kevesebb három perc feletti nóta (az utolsó két dal és a Rose Tattoo nagyon unalmas sajnos), miközben az arányok változtatásán kívül gyakorlatilag semmit nem újítottak ’97 óta, maximum annyit, hogy Al Barr elődjéhez képest nem hamis az összes dalban.

Ami miatt viszont soha nem lesz ciki és izzadságszagú ez az egész, az a ’Murphys lemezek szériatartozékát jelentő irónia és humor, elég meghallgatni a sírva röhögős The Season’s Upon Us című szerzeményt, melynél jobb karácsonyi dalt már évek óta nem hallottam. Ráadásul, mivel szinte teljesen ír származású zenészekből áll a csapat, így nyilván hitelesebbek, mint a kelta punkkal próbálkozó magyar zenekarok, és azt se szabad elfelejteni, hogy a ’Murphys bizony élőben szakítja a legnagyobbat, bár az alkalmanként előforduló zászlólengetés, mint mosh elem továbbra is fura.

6/10