Március 16-án azt sem vettem volna észre, ha rám pottyan egy űrszonda, netán szörnyet haltam volna egy autóbalesetben. Érted, ez tipikusan egy olyan nap volt, amikor nem foglalkoztam a metrón velem szemben bambuló, szürke emberekkel; amikor nem érdekelt az sem, hogy az előzetes izgalom miatt háromórányi alvást követően vetem bele magam a mindennapi teendőkbe; és még az sem érdekelt, hogy ki miről beszélget, ha egyáltalán ilyet tesz a közvetlen környezetemben. Megbabonázott vadbaromként csak egyetlen dologra tudtam gondolni: hogy este még az anyátokat is letáncolom az Eagles Of Death Metal első hazai klubkoncertjén.
Na persze nem mintha tudnék táncolni, de ez ilyenkor – ahogy azzal a gyakori fesztivállátogató közönség már szembesülhetett – másodlagos tényező; egy teltház azért teltház, hogy mindenki észrevétlenül csinálhasson hülyét magából. Elvégre úgyis mindenki a zenére koncentrál, arra pedig volt is ok, hiszen korunk legtökösebb színpadi előadóját, egyben ”showmanét” láthattuk színpadon Jesse Hughes képében, akinek kisugárzásánál csak bajsza nagyobb. Ám mielőtt mindenki átadhatta volna magát az önfeledt táncnak, még túl kellett élni a Haunts kisebb csúszással induló, félórás produkcióját… Ami, meg kell hagyni, hallucinogének nélkül közel sem volt egyszerű feladat. A srácok a 80’as évek new wave-hatásaival megtűzdelt indie-t tolnak, és ezzel még nem is lenne baj, ám a koncert összhatását tekintve egy éles határfelületen egyensúlyozott: egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy amit van szerencsém átélni, az most valami eszméletlen gagyi dolog, vagy csak belőlem hiányzik a hangulat. Alex Woodcock gitáros/énekes hajkölteményét látva húsz évvel ezelőtt ütöttek volna a Pet Shop Boys rajongói, napjaink homofób igazságosztói pedig ugyanilyen mozdulatot mértek volna az énekes/szintis Banksre, ha látják annak mozgáskultúráját – hát még ha hallották volna, milyen hangokat ereszt szabadjára magából az eddig egyetlen nagylemezt jegyző formáció kapucnis vezéralakja. De nincs mese, ilyen az, mikor valaki Londonból érkezik a Balkán peremére, és még nem is szégyelli azt; ám kétségtelen, hogy az ekkor még csak gyűlőben levő közönség első két sora igen jól érezte magát a – mellesleg igen derék merch-árakkal kiálló – banda buliján. És ha egyetlen hang sem maradt meg bennem, sőt, nem is tetszett az egész, egy tanulságot mégis levonhatok a Haunts fellépéséről: inkább tíz moshgombóc szedje áldozatait egy koncerten, minthogy egy delíriumos mosolyú, felajzott indieboy kapjon szabad teret az ugráláshoz.
A koncert végeztével brit felebarátaink már sebtében rá is kényszerültek a lecuccolásra, hiszen Bajszos Britney illetékese már neki is készült a beállásnak – mely közel egy órát vett igénybe. De annyi baj legyen, hiszen amellett, hogy láthattuk egy egész panellakásnyi hangszer behangolását és soundcheckjét, egy, a zenekarhoz tartozó – nem mellesleg elég „tehetségesnek” látszó – nőnemű egyén figyelemelterelés gyanánt még arra is fordított időt, hogy a fűvel és egyéb tudatmódosítóval rendelkező koncertlátogatókat meginvitálja a backstage-be – ahová mondanom sem kell, a buli végeztével csak úgy özönlöttek be a grouppie-k, és hasonló állatfajták. Ám tény, hogy mindez kellő motiváló szándékkal látta el Hughes bácsit, hiszen hősünk amellett, hogy számtalanszor meglepődött az őrült közönség felé irányuló imádatán – ami valahol érthető is, mert a Sziget nagyszínpadjáról nyilván nem látni ezt, a közelségből fakadó örömöt -, még szóvá is tette, hogy a magyar lányok messze földön híressé vált szépsége egy percig sem volt kamu. És ez a megállapítás már csak a (férfiúi szemszögből) kedvező ivararány miatt is teljesen helytállt, így a publikum jutalma a kétszeri visszahívás mellett egy vaskos, másfélórás szett volt, mely arányosan szemezgetett az örömzenei apparátus eddigi három nagylemezéről. És azt hiszem, nem kell dalsorrenddel igazolnom (jó, azért méltán ki kell emelni a Black Sabbath-intróval nyitó ’Only Want You-t; a Heart On címadóját; a közönségénekeltetésből és stagedivingból csillagos ötös Boys Bad Newst; az Anything ‘cept The Truth-t; a Cherry Colát; vagy az utolsóelőttiként érkező Wanna Be In L.A.-t) azt a végtelenül pozitív hangvételt, ami jellemezte az ’Eagles buliját. Ez a koncert maga volt a nagybetűs rock ’n roll; az az elemi életérzés, amit hitelesen közvetíteni csak úgy lehet, ha valaki erre születik. Kiállás (vagy akár beállás, lásd a napszemcsi felrakását, meg a haj belövését); a közönséggel való kontaktus megteremtése és magabiztos fenntartása; végtelen közvetlenség; szabadszájúság és… Csessze meg a világ, csak az ütemre figyelj, és táncolj! Erről szólt ez az este, lemezszintű hangzással, egyszeri színpadhibával (amit mondanom sem kell, a zenekar játszi könnyedséggel áthidalt, elvégre az első sorok izzadt rajongóival beszélgetni mindig menő), és egy olyan zenekarral, akik szívüket-lelküket beleadták egy olyan estébe, ahol számukra nem várt rajongás és fülledt bulihangulat lengett körbe mindent. Mindent, kivéve a merch-standot, ami még a borsos árak mellett is (ötezret egy pólóért éppúgy nem adnék ki, mint egy CD-ért, csak és kizárólag nyomós indokkal) schlagertermékként konstatálhatta a Jesse-műbajusz és Jesse-szemcsi 2500 forintos kombinációját. Ám annyi baj legyen, hiszen a koncert végeztével nem láttam olyan arcot kijönni, aki nem mosolygott volna – és azt hiszem, pont erről kellett, hogy szóljon ez az egész.
Fesztiválhangulat egy fesztiváltalan klubkoncerten; vízlocsolás és szapora levegőáramoltatás; európai szintű hangzás és fénycucc – lehet, hogy lassan, de biztosan Budapest is visszakerül kontinensünk térképére? Nagyon bízom benne, hogy így alakul (elég csak megnézni a következő hónapok felhozatalát is), ám… Igazából még mindig nem akarok gondolkodni. Csak a lehető leghangosabban hallgatni az Eagles Of Death Metal lemezeit. És gyanítom, hogy ezzel nem csak én vagyok így.
A srácok a 80’as évek new wave-hatásaival megtűzdelt indie-t tolnak, és ezzel még nem is lenne baj, ám a koncert összhatását tekintve egy éles határfelületen egyensúlyozott: egyszerűen képtelen voltam eldönteni, hogy amit van szerencsém átélni, az most valami eszméletlen gagyi dolog, vagy csak belőlem hiányzik a hangulat. Alex Woodcock gitáros/énekes hajkölteményét látva húsz évvel ezelőtt ütöttek volna a Pet Shop Boys rajongói, napjaink homofób igazságosztói pedig ugyanilyen mozdulatot mértek volna az énekes/szintis Banksre, ha látják annak mozgáskultúráját – hát még ha hallották volna, milyen hangokat ereszt szabadjára magából az eddig egyetlen nagylemezt jegyző formáció kapucnis vezéralakja. 
De nincs mese, ilyen az, mikor valaki Londonból érkezik a Balkán peremére, és még nem is szégyelli azt; ám kétségtelen, hogy az ekkor még csak gyűlőben levő közönség első két sora igen jól érezte magát a – mellesleg igen derék merch-árakkal kiálló – banda buliján. És ha egyetlen hang sem maradt meg bennem, sőt, nem is tetszett az egész, egy tanulságot mégis levonhatok a Haunts fellépéséről: inkább tíz moshgombóc szedje áldozatait egy koncerten, minthogy egy delíriumos mosolyú, felajzott indieboy kapjon szabad teret az ugráláshoz.
