Witchcraft – Legend

És mégis: nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy manapság egyetlen irányzat sem kerekedik úgy a többi fölé, mint amilyen mértékben tette azt a tengeren túl az amerikai stílusú (dallamos) metalcore nem is olyan rég, vagy azt megelőzően a nu metal. Európában sem létezik ma az extrém metal (black/death/melo-death stb.) virágkorát követő tradicionális heavy/power metal reneszánszhoz fogható egységes hullám. Sok kisebb trend alakult ki egymás mellett. Időnként persze most is be-bedobnak egy-egy varázsszót a kiadók, amit aztán később lehet hangoztatni az adott banda kapcsán. Jelenleg az egyik ilyen varázsszó a „retro”, legyen az thrash, glam, heavy vagy épp hard rock. A lényeg, hogy a múltidézés egyfajta trend, amire egyre inkább ráéreznek azok is, akik adott esetben nincsenek tisztában a megidézni kívánt éra klasszikusaival.

Bár a Witchcraft immáron 12 éve működő csapat, a szintén Rise Above Recordsnál (Lee Dorrian, Cathedral főnök kiadója) felfutott Grand Magushoz hasonlóan, csak az utóbbi időben irányult rájuk egy „szélesebb kör” figyelme. Esetükben a háttérbe szorulásnál az is szerepet játszhatott, hogy a 2007-es The Alchemist már öt éve látott napvilágot, valamint hogy a banda nagy része lecserélődött. Válságról azonban még csak véletlenül sem beszélhetünk, mivel időközben sikerült leszerződni a fémes zenék terén mai napig hegemóniát jelentő Nuclear Blasthoz. Talán az olyan újabb keletű svéd zenekarok underground sikere is lendített rajtuk, mint a Ghost, vagy a Graveyard. Persze jelen esetben nem arénákat megtöltő sikerre kell gondolni, inkább amolyan kultuszbandává válás figyelhető meg ezeknél a formációknál. Esetükben a múltidézés egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza, amikor is olyan hard rock és korai heavy metal óriások élték virágkorukat, mint a Black Sabbath, a Deep Purple na meg a Led Zeppelin. Mondhatni a Monster Magnetet és Spiritual Beggarst követően harmadszorra is feltalálták a spanyolviaszt. De csak eddig tartott a cinizmus, mivel szerencsére a nagy elődökhöz hasonlóan a mostani retro hard rock bandák sem állnak meg a triviálisnak mondható hatások újramelegítésénél, hanem a kevésbé széles körben ismert zenekaroktól ellesett motívumokkal teszik élvezetessé szerzeményeiket. Gondolok itt az olyan kultikus csapatok munkásságára, mint az ikergitáros témák egyik úttörőjének számító Wishbone Ash, a korai Purple lemezeket feléneklő Rod Evans pszichedelikus hard rock csapata, a Captain Beyond, vagy épp az „amerikai Sabbath”, vagyis a Blue Öyster Cult.

A Legenden található 50 percnyi muzsika valahol az ős-hard rock és a Sabbath hatású heavy/doom közt félúton helyezkedik el. A dalok nagyon korrekt módon vannak ezúttal felépítve, némileg direktebb megközelítés és kevesebb pszichedelia jellemzi őket, mint korábban. A zenészek rendkívül ízlésesen játszanak, Magnus Pelander teljesítményét pedig érdemes külön kiemelni, a fickó ugyanis rendkívül sokoldalú énekes. A Democracy-ban mintha pár pillanat erejéig Maynard James Keenan szerepében tetszelegve gyakorolna kritikát, „Fuck your heroes” felkiáltással, de ha kell, képes Glenn Danzig módra elbődülni a maratoni hosszúságú Dead Endben. Az album hangzása pedig példaértékű: telt, arányos, és mégis van benne valami, ami a régi idők trükk-mentes stúdiófelvételeire hajaz. Finomságokban sincs hiány a lemezen: a Deconstruction Tony Martin korszakos Sabbathra emlékeztető méltóságteljes kezdésével alaposan megadja az alaphangot. A későbbiekben is található nem egy Sabbath, illetve Pentagram/Witchfinder General ízű zakatolás, csak épp az „olcsó cigi, csapolt sör” feeling hiányzik, ami az utóbbi zenekar sajátja volt. Máshol a pszichedelia és a blues jegyében íródott riffek dominálnak (An Alternative to Freedom, vagy a nem kis Planet Caravan feelinget árasztó Dystopia), különösen a lemez második felén jönnek elő ezek a lazább témák. Mondhatni, a lendületesből a hangulatosba tart a lemez íve, amit végül a 12 percesre nyúló epikus zárótétel koronáz meg. Unatkozni azonban egy percig sem fogunk, sőt időnként azt is megmutatják a Witchcraft tagjai, hogy a dög, a rock and roll is bennük van. Jó példa erre az abszolút slágerként aposztrofálható It’s Not Because of You, vagy épp a Flag of Fate-ben eleresztett kis gitárpárbaj. Összességében nagyon elégedettek lehetünk a svéd ötössel, hiszen ízlésesen, nem tolakodó módon tálalják ezt a fajta retro zenét, mellőzve mindenfajta túlzást, amitől nevetségessé válhatna a történet. Emiatt is lett olyan kerek anyag a Legend, ami ha előbb jelenik meg, mint a Ghost debüt, vagy a tavalyi Graveyard, akkor talán az eggyel magasabb pontszámot sem sajnáltam volna tőlük.

8/10