Chris Wollard & The Ship Thieves – Canyons

A Canyons egyik nagy előnye elődjéhez képest az, hogy itt témákban, tempókban, hangulatban erősebben érvényesül és jobban működik az, hogy egy punkzenész a dalszerző, amiben az is közrejátszik, hogy ez már egyből teljes zenekarra lett írva – ettől még persze nem arra kell gondolni, hogy az Exister nagyobbik feléről sokak szerint hiányzó lendületet ide mentette volna át Wollard. Itt sincs olyan sodrás, mint amilyet az ősrajongók egy része számonkért a HWM visszatérő albumáról, de a domináló blues rock megoldásokat nagyon meg tudja dobni az energia (pl. Runaway Train, Poison Friends), így a korábbi albumhoz képest itt kapunk pár igazi slágert is, néhány dalnál pedig a punk rock/powerpop és a blues úgy fut össze, mint a Gaslight Anthem egyes dalaiban (a ’59 Soundon amúgy vokálozott is az énekes). Wollard akkor is nagyon jó, amikor tradicionálisabb country dalokat ír (Lonely Days, vagy a tavalyi Lil’ Bitta 7”), talán gyakrabban meg is szakíthatták volna a kicsit egyhangú, de dalok szintjén kiválóan működő rockzenét lassabb, jobban az énekes hangjára, és kevésbé a Wollard-Burns párosra kihegyezett tételekkel (azért általánosságban nagyon jót tett az, hogy ez már teljes zenekarra lett írva). Chris esetében amúgy az eddigi 7”-ekből és Ragan példájából kiindulva egy harmadik Ship Thieves lemeznél még a Canyons-t hallgatva is sokkal kívánatosabb lenne egy más jellegű, tábortűz mellé való szólóalbum, mivel már legalább tizenöt éve biztos, hogy ez az ember milyen kivételes dalszerzői tehetség, és ezt sem a Canyons, sem az Exister hozzá fűzhető dalai nem cáfolják a jelenben, csak a hangvétel miatt nem is igazán hangsúlyozzák ki. Ettől függetlenül azok, akik szeretik a délies ihletésű, netán Americanából kiinduló, múltidéző és pozitív értelemben autóvezetős rockzenét, idén ennél aligha találnak jobbat. 8/10