2008. január 28.
Tracklist:
1. Declarations On A Grave (1:31)Miközben a kilencvenes évek elején-közepén az újdonságra vágyó rockzene-rajongók egyként üvöltötték a Bulls On Parade szövegét, meg hogy „killingindöném”, viszonylag kevés szó esett arról, hogy a Rage Against The Machine frontember Zack De La Rocha egy Inside Out nevű hardcore bandában is ténykedett ’88-tól ’91-ig, még a jóval nagyobb hírnevet szerző Morello– kollaboráció idejének elérkezte előtt. S mielőtt bárki felvonná a szemöldökét, hogy ez most hogy kapcsolódik ide, rá is térnék a lényegre; Zack mellett az Inside Out-ban gitározott az a Vic Dicara, aki a Ray Cappo-vezette punk/hc legenda Shelter-ben, a New York hardcore Burn-ben és a Beyond-ban is megfordult, mielőtt a 108-et életre hívta volna. S ha a Shelter neve olvasatán valami Krisna mizéria kezdene derengeni, tisztelt Olvasó, akkor teljesen jó helyen jársz.
Vic (Vraja Kishor das) ugyanis közvetlenül az Inside Out feloszlása előtt kezdett érdeklődni a hinduizmus tanai iránt, ahonnan a 108 nevét is kölcsönözte, ti. ez egy nagyon kedvező szám a hívők szemében — többek közt az imádkozásra használt, ún. Japa-láncon is 108 darab Tulasi-fából faragott szem található, és Krisna is 108 főbb, külön névvel illetett inkarnációval rendelkezik e tanok szerint. Természetesen a tagok hitvallása a zenébe is beszűrődött, ám szerencsére úgy, hogy attól még a végeredmény bárki számára élvezhető maradt, aki vonzalmat érez a társadalmi, politikai, etikai problémák, visszásságok ellen agitáló nyersebb, brutálisabb hardcore muzsikák iránt, ám a különféle „izmusokhoz” már kevesebb az affinitása. Az viszont téves elképzelés, ahogy a „Krisna-core” matricát a legtöbb helyen kezelik, ez a címke ugyanis inkább a bandák hasonló hitvallására, szellemiségére utal, semmint konkrétan definiálható, létező stílusjegyekre — helyezzük csak egymás mellé akár cikkünk tárgya, akár a Shelter, vagy itthonról a Mantra és a Tisztán A Cél Felé zenekarokat. Visszatérve a 108-re, a ’92-es felbukkanásuk óta konstans turnépartnerként lehetett őket számon tartani Európában és a tengerentúlon. Három nagylemez, egy EP, és egy koncertlemez volt eddigi mérlegük, valamint számtalan válogatáson szerepeltek, mígnem a történet négy évvel az indulás után,’96-ban megszakadt — ám mint később kiderült, nem véglegesen. 2005-től újra a színtérhez tartozik a régi énekes Rasaraja dasa-t (alias Robert Fish a Resurrection-ből és a Judas Factor-ból), a tanaiban kellőképp elmélyedt Vic-et, Trivikrama dasa basszert, és Tom Hogan dobost a soraiban tudó alakulat, s a Deathwish színeiben meg is született a visszatérő album.
A Cro-Mags, Antidote és Bad Brains hatásokkal bíró zenészek tavalyi lemeze egy összefüggő, barátságtalan és zajos tömb, melyben fej-fej mellett haladnak egymás mellett a kaotikusabb gitárfacsarások az egyszerűbb, szinte puritán groovy riffekkel, s emiatt egy meglehetősen nyers és kemény, nem könnyen elhelyezhető és emészthető közeget alkot a 13 tétel. A zsigeri, mondhatni primitívebb zúzásokra jó példa a Krisnás énekkel nyitó és szinte egyetlen témából álló Declarations On A Grave, vagy a Soulfly-nak is becsületére váló pofonegyszerű riffet zajokkal és vontatott szövegmormolással váltogató, dinamikailag is erős Resurrect To Destroy, ezek élőben biztos odavágnak. Az Angel Strike Man is súlyos groove-alapú zúzás, azonban a gyorsulás, a törzsi dobok lüktetése, (és egy klasszikus ölő-részlet) mellett a felbukkanó pengeéles és őrült gitárnyűvések már a Converge hatását is sejtetni engedik. A My Redemption, és a találó című Bibles + Guns = The American Dream? disszonáns és kaotikus gitárfacsarásokat beteg témázásokkal, és széteső csapkodásokkal váltó struktúrái is erősen idézik a producerként közreműködő Kurt Ballou bandáját, kik munkássága, s annak lenyomata a 35 perc végéhez közeledve egyre többször bukkan fel. A Martyr Complex ugyanezen közeg, valamint a lendületesebb, old-shoolabb moshpit-begyújtó témák hibridje. E több helyütt is jelentkező kettősségből adódik egy, a korongot teljes hosszában belengő, tapintható feszültség, mely az igen beteg gitárdallammal és schratcheléssel az idegeiden táncoló Three Hundred Liars-ben szintén jelentkezik. A legkülönösebb tétel viszont a We Walk Through Walls, mely a jammelősebb, improvizatívabb hangulatával mintha a Bad Brains elé tartana görbe tükröt, és némi dallamosabb énekpróbálkozás is felüti benn a fejét — persze andalító refrént ne is várjunk, pusztán kis szünet áll be a torokszaggató üvöltésben.
7 / 10
