Pet Genius – Pet Genius

A Cave In (melynek 2003-as, Antenna című albumáról itt olvashatsz kritikát) 2006-os feloszlása óta az anyazenekarban énekes/gitáros pozíciót betöltő Stephen Brodsky-ra korántsem mondhatnánk, hogy pusztán a babérjain üldögél; főhősünk a lehető legmagasabb gyakorisággal jelentkezik egymástól (zeneileg) többnyire eltérő – ám egyéniségüket és szintjüket tekintve egységes – kiadványokkal, legyen szó akár saját szólókarrierjének újabb állomásáról, akár ilyen-olyan (jobbára hirtelen felindulásból életre keltett) projektekről, lásd a tavalyi The Octane Museum névre keresztelt kooperációt, melyben az indie hangzásvilág jellegzetességei adtak randevút az ősrock karakteres, tiszta megszólalásának.

Egy biztos: Stephen széles spektrumon mozgó zenei megnyilvánulásai a maguk módján minden hajdani Cave In rajongónak örömet okozhatnak az anyazenekar feloszlása után is, a Pet Genius apropóját pedig nemcsak az adja, hogy John-Robert Conners dobossal együtt immáron két hajdani Cave In tagot (valamint a The Octave Museum gitárosát, Johhny Northrupot) számlálhatunk a trió soraiban, hanem az is, hogy a srácok magas szinten űzik a ’70-es évekbeli pszichedelikus/gombázós hangulattal átitatott, mocskos és organikus hangzású ősrockot, nem kevés The Doors attitűddel. Egyébként a Kurt Ballou (Converge) által irányított lemezfelvételről már most is legendák keringenek, miszerint a srácok minden felvételt megelőző próbát magnóra vettek, majd egy terebélyes adag marihuána elfogyasztása után nekiláttak jammelni, majd a később visszahallgatott felvételekből próbálták „nem módosított tudatállapotban” kihozni a lehető legtöbbet. Ám hiába a szaftos háttértörténet, a kérdés ettől még megmarad: mitől több a Pet Genius?

Akik mély tartalmú, pszichológiai gyökerekre kivetített válaszra éheznek, azokat el kell keserítenem, hiszen ilyen téren nem találkozunk nagy megfejtésekkel; ezt már a lemezt nyitó Doomsday is alátámasztja, melynek kíméletlen, stonerben fogant középtempói, morcos lassításai, és széles hangterjedelmű – helyenként játékosan beteges / betegesen játékos (mindenki döntse el maga) – énekdallamai módszeresen megadják a korong alaphangulatát. Azonban a fülbemászó témák felmutatása nem hagy alább, a Hemingway (és persze a ganja) által ihletett The Visiting Dynamiter elsődleges húzóerejét Stephen vokáltémái jelentik, melyek a már-már country szellemiséggel ékeskedő tinglitanglinak nem kevés húzóerőt tulajdonítanak. Ám az andalító gitárdallamok hipnotikus folyamának hamar végeszakad, ébresztőt a Walls of Etiquette pattogós témái fújnak, melynek refrénjében befigyel egy kevés System Of A Down-hasonlóság is, de a srácok ügyesen kikerülik a plágium vádját. Megtévesztés gyanánt ólomsúlyú ősdoom riffeléssel kezdődik a Man of the Mountain, mely ismét „gombafelhős” hippiköntöst borít magára, csettintgetős alapokkal, tábortűz körül (szétter)ülős hangulattal. Virágok, szivárvány, szeretet, béke, ilyesmi. A zenekar himnusza, a Float My Boat szinte végig lefojtott hangzással zakatol; a pumpáló dobtémák mellett csak Stephen hangjának van lehetősége előtérbe kerülni, ám egy igazi bulinótával van dolgunk, melynek ragadós refrénje azonnal utat talál a hallójáratok bugyraiba.

A jammelős hangulatú átkötő, a Emit Fo Deeps Eht Esare felvezeti a tükrözött című Erase the Speed of Time-ot, melyben az lett volna a pláne, ha a témák is fordítva hangzanak el, hehe! De erről szó sincs, a stoner gitárnyúzásokkal és emlékezetes dallamokkal felfegyverkezett tétel törzsi dobjai elsősorban Robert Plant szólóalbumaira emlékeztetnek. A Cosmic Erosion tovább erősíti a pszichedelikus, lebegős hangvételű szerzemények sorát, melyben újfent erős morrisoni hagyatékok nyilvánulnak meg. A Trash Heap Swing egy harmonikás-zajos intermezzo, melyet az eredetileg címadónak tervezett Chromatic Blues követ; a szerzemény – mondanom sem kell – a Pet Geniust definiálja. Ha jellemeznem kéne a lemezt, biztos erre a dalra építenék, hiszen minden benne van, amit az alig félórás játékidő során megtapasztaltunk. A debütalbum zárótétele egyben a korong leghosszabb nótája is; a Scrapyard King kifejezetten slágeres verzéi, és a korábbi szerzeményekhez viszonyítva is retrospektívebb refrénbeli hangulata a korong egyik legjobb szerzeményét jelentik.

A magas szinten elkövetett múltidézés mellett azonban külön pirospont jár az erőteljes, élettel teli hangzásért, melyben minden egyes hangszer a lehető legorganikusabb, legtermészetesebb mivoltában mutatja meg önmagát. S bár ez szokatlanul is hathat az agyonkevert, modernizált hangzásképű kiadványok korában, véleményem szerint a saját közönsége igencsak értékelni fogja a Pet Genius debütalbumát, önnön teljességében. És a végére még maradt is egy tanulság: ha nem tudsz úgy zenélni ahogy mindig is szerettél volna, füvezve rögzíts mindent amit ér a kezed, és ha a zsigereidben megvan az érzés, a tudatalattidból megszületik egy dögös és szerethető lemez. (De ezért a kijelentésemért nem vállalok felelősséget az anyukád előtt.)

Külcsín és Design: 10/9.
/ / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / / Pontszám:
Hangzás: 10/9,5. (élmény fülelni)
Teljesítmény: 10/8. (dögös és hagyománytisztelő)
Dalszövegek: 10/8. (Brodsky-féle agymenések a vilád dolgairól)

10/8,5.

Magyarországon forgalmazza a Lethal Conflict.
Ára: 3500 Ft + postaköltség.