2012. november 5.
Tracklist:
1. The Cultist
2. Stabbed Beast
3. Dead For Fifty-Two Hours
4. Fading Out
5. The Guilt
6. Dagon
A Grizzly bemutatkozó albumánál elég jól eltalálták a srácok, mire is van szüksége egy elkötelezett stoner–barátnak nemcsak itthon, hanem bárhol a világon. A Fear My Wrath idei megjelenése kapcsán sokan már a hazai stoner/sludge megváltóiként üdvözlik az ebben a felállásban (Knapp Oszkár - ének, Horváth Arián - gitár, Mihály Ármin - dob, Lippai Zoltán - basszgitár, Domonkos Zsolt - gitár) alig több mint egy éve működő zenekart, de ne felejtsük el, hogy azért szerencsére voltak még egyéb sikeres magyar kísérletek is ebben a műfajban.
A lemezt meghallgatva semmi kétség nem maradhat afelől, hogy a tagok külön-külön is jó pár éve szakavatott művelői a hasonló zenéknek, de felveti a kérdést, hogy ugyan hol maradt a Grizzly eddig, hiszen egyértelműen hiánypótlóként lehet rájuk tekinteni. A hatszámos, húszperces EP-ről szinte minden erről írt cikkben elhangzik, hogy a Red Fanghez hasonlóan, a zenekar egyik vitathatatlan erőssége az azonnali és brutális, frontális támadás. A nyers, csiszolatlan hangzás és az agyonmaszterolt aura hiánya alapvető kelléke lehet a Grizzly zenéjének és bár helyenként még kicsit darabosnak, szögletesnek tűnhet a lemez, ez kifejezetten a javára válik egy ilyen arcbamászós albumnak. Egyszeri hallgatásra is világossá válik ugyanis, hogy a banda remekül bánik az általa hajigált kövekkel. Például a The Cultistnál nem is lehetett volna hatásosabb nyitást találni, rögtön magába szippant a mocsári bűz és Knapp Oszkár énekének hála, már repkednek is a szilánkok mindenfele. A Fear My Wrath egészére és a Stabbed Beastre különösen jellemzőek a remekül eltalált énektémák és összehangolt riffek, úgy általában talán csak a valamivel mélyebbre hangolt basszus hiányzik. A harmadik számból, a Dead for Fifty-two Hours-ból (ami eredetileg a banda neve lett volna és személyes kedvenc az albumról) már az is kitűnik, hogy Oszi Dave Wyndorfra (Monster Magnet) emlékeztető módon nem csak a kiabálós-üvöltözős, hanem a blues-osabb ének területén is otthonosan mozog, akár gyakrabban is próbálkozhatna hasonlókkal.
Az előzményekhez hasonlóan a lemez második fele is a tagok mesterségbeli tudásáról és időzítés iránti remek érzékéről tanúskodik: mind a Fading Out, mind a Guilt olyan ütemezett rifftámadások sorozata, amik kivétel nélkül ott csapnak le, ahol kell. Ahogy a nyitás, úgy a lezárás is tökéletesre sikeredett: a Dagon után mindenhol letépett végtagok, szétzúzott arcok és tartós mocsáríz uralkodik. Hiányérzet pedig maximum azért, mert november 23., amikor is a Grizzly az Apey & the Pea, az Angertea és a Synchronring társaságában lép fel, még messze van.
9/10
