2012. október 21.
Tracklist:
1. Esoteric Agenda
2. Lower The Populace
3. Pleiadian Keys
4. From Vanity To Utility
5. Disclosure
6. The Escapist Notion
7. Extension To One
8. Machine Over
A Sumerian Records korunk egyik meghatározó kiadójává nőtte ki magát az elmúlt évek során. A pénzügyi sikert természetesen garantálják az olyan zenekarok, mint mondjuk az Asking Alexadria vagy az I See Stars, de szerencsére minden hasonló bandára jut egy sokkal komolyabb formáció, gondoljunk csak a Veil Of Maya legénységére, vagy a T.R.A.M. jazzel bőven átitatott dallamaira. Ha pedig egy csapatot – esetünkben egy gitárost – már az első album előtt komoly szerződéssel keresnek fel, az csak két dolgot jelenthet: vagy egy újabb tömegtermék alapanyagát sikerült megtalálni bennük, vagy pedig valami egyedi és minőségi dolog van kialakulóban. Ezt a kérdést nem érdemes sokáig nyitva hagyni: ez alkalommal a második csoportot sikerült bővíteni egy újabb taggal, a The HAARP Machine személyében.
Ez persze koránt sem jelenthet akkora meglepetést azok számára, akik nyomon követték Abdullah Al Mu’min ténykedését az elmúlt évek során. Bizony volt is mire figyelni, már-már a legutóbbi The Faceless lemez előzményeire emlékeztet a dolog, emiatt sok emberben joggal szólalhatott meg az a bizonyos vészharang. A Disclosure mögött álló géniusz a már említett arab származású gitáros, aki 2007 és 2009 között egymaga írta meg az anyag nagy részét otthonában, az immár végleges formáját elnyert nagylemez legtöbb eleme az ő elképzelései alapján jött létre. Ennek ellenére sokáig lehetetlennek tűnt kellő tapasztalattal és elszántsággal rendelkező társakat toboroznia maga mellé. Így a legkiforrottabb számok demo verzióját is egymaga volt kénytelen rögzíteni. Ekkor jött a képbe Craig Reynolds, akivel olyannyira jól ment a közös munka, hogy az ő játékát hallhatjuk az egész album során. A legötletesebb és legérdekesebb témák egyértelműen a két zenészhez és az általuk megszólaltatott hangszerekhez kötődnek. Al Mu’min egyedi és elképesztő stílusa feltehetően a különféle keleti hangszerek elsajátításában gyökeredzik, de Reynolds is minimum elismerésre méltó dobtémákat játszott fel, majd tisztázatlan okok miatt távozott a zenekarból. Helyére Alex Rüdinger érkezett, akit feltehetőleg senkinek sem kell bemutatni. A másik égető problémát a megfelelő énekes megtalálása jelentette, de néhány hónappal ezelőtt ez is megoldódott: Michael Semesky csatlakozott a legénység soraiba és igen hamar sikerült felénekelnie a rábízott részeket. Nem esett még szó Oliver Rooney teljesítményéről, akinek a sajnos alig hallható basszusfutamokat köszönhetjük – természetesen kellően bonyolultak, de ezt nyilván meg is kívánják Al Mu’min témái.
Ezek után nem elhamarkodott dolog kijelenteni, hogy újabb kedvencet véshetnek noteszükbe az említett hangszerek valamelyikén zenélő olvasók, a kellő kihívás garantált. Összetett, tört ritmusok követik egymást, kicsavart dallamok száguldoznak, a különböző gitársávok pedig tényleg különböznek egymástól. Azonban nem estek a lélektelen technikázás csapdájába, minden téma szerethető és megjegyezhető: nem a bonyolultság volt a fő cél, csak az eredmény melléktermékének tekinthető. A keleti hangszerek nyújtotta hangulat pedig egyedi ízt kölcsönöz a számoknak, szinte mindegyik szerzeményben felcsendülnek az Al Mu’min által megszólaltatott hangszerek, de zongorával is tovább színesítették a palettát. Azonban nincs lehetőségünk túl sokáig csodálni a hangszeres megoldásokat, ugyanis az alig több mint fél órás lemezre csupán nyolc szerzemény került fel. Ez persze nem lenne feltétlenül fájó pont, de ezek közül a számok közül hármat már töviről hegyire megismertettek velünk, jóval korábban. Igaz sikerült még tovább csiszolni és tökéletesíteni őket, de a konkrét szerkezeten egyik esetben sem történt komoly változás. Szerencsére a további szerzemények is rendelkeznek kellő egyediséggel és kiforrott ötletekkel, így nyoma sincs a ’beetetés’ érzésének. Sokkal ingoványosabb terület Michael Semesky része. Ezzel persze vélhetőleg kevesebb dolga lesz azoknak, akik csak most ismerkednek a csapattal, ám meglehetősen sokan még az instrumentális demok korszakában kedvelhették meg a zenekart, így néhol nehéz lehet megbarátkozni az énektémákkal. Ezek témák viszont rendkívül sokszínűek: Michael mindent megtett annak érdekében, hogy maradandó nyomot hagyjon maga után, ez összességében sikerült is. Néhol ugyan kissé nyögvenyelősen jöttek ki azok a bizonyos szövegrészletek – de ilyen technikás riffek esetében nem ritka az ilyesmi. A dalszövegek viszont rendkívül mély tartalommal bírnak – az egész társadalom megkapja a magáét, jogosan. Ettől függetlenül jó ötletnek tartanám egy instrumentális verzió kibocsátását is, ezzel végleg elhallgattatnák az ének miatt fanyalgók táborát. Ez már csak azért is örvendetes dolog lenne, mert a hangzást hihetetlenül eltalálták.
A megpróbáltatások ellenére valahogy sikerült egységbe kovácsolniuk ezt a lemezt, ami a bonyolult, de mégis élvezetes és dallamos kereteken belül mozgó témáival minden, a stílus iránt fogékony embert képes elvarázsolni. Ráadásul kellemesen egyedi jegyekkel is rendelkezik, így hosszú ideig a lejátszók vendége maradhat. A kisebb botlások feltehetően az elmúlt évek szerencsétlen pillanataiból fakadnak, az ének feldolgozása pedig személyre szabott problémakör, azonban összességében elmondható: megérte várni rá!
8.5/10
