Coheed and Cambria – The Afterman: Ascension

A banda már csak kuriózumjellege miatt is megérdemli a figyelmet, hiszen, ahogy egyik szerkesztőtársam egy hírben leírta, „széles zenei palettán mozog” a muzsikájuk. Az egész életművet figyelembe véve a hetvenes évek hard rockja, a nyolcvanas évekbeli progresszív metál és a kései kilencvenes évek illetve az ezredforduló poszt-hardcore-ja is megjelenik számaikban, ha pedig azt is hozzávesszük, hogy az albumok tematikája az énekes sci-fi képregénysorozatából(The Amory Wars) merít, az nem csak jelen cikk alcímének jelentését magyarázza meg, hanem a banda egyediségét is erősíti. Ezért sem szeretném megkísérelni a zenekar begyömöszölését valamely műfaji dobozba, de azt mindenképp meg kell említeni, hogy míg pl. a Porcupine Tree esetén a progresszív rock címke csak egy picit félrevezető, addig a Coheed’ legújabb lemeze esetén borzasztóan. Hiába vannak rajta technikás részek, és hiába határozza meg minden eddiginél jobban a lemezek mögötti koncepció a hangulatot , ez a korong bizony sokkal több színből lett kikeverve, mint egy standard prog rock lemez. Általában elmondható, hogy Claudio Sanchez zenekara inkább a dalokra koncentrál, mintsem a virtuozitásra vagy az atmoszférateremtésre, ami önmagában egy dicséretre méltó törekvés, csak sajnos a kitűnő The Second Stage Turbine Blade óta egyszer sem sikerült elejétől a végéig maradéktalanul élvezetes korongot készíteniük, ami a túlnyújtott játékidőkre, és az ezzel szinte törvényszerűen együtt jelentkező töltelékdalokra vezethető vissza, ráadásul a legutóbbi Year of the Black Rainbow-n már kifejezetten rossz szerzemények is előfordultak. Szerencsére a legújabb duplalemez, a The Afterman első felvonása, az Ascension rácáfol az esetleges előítéletekre. A rendkívül hangulatos felvezetést követő, szokásos Queensryche és Savatage hatásokat felmutató The Key Entity I: Domino the Destitute a rengeteg metálklisé ellenére is az életmű legjobb nyitódalai közé tartozik: remekül megírt, egymást érő csúcspontokat felvonultató tétel. De az igazi parádé csak ezután indul: az egyik percben még azt érezzük, hogy a Head Automatica képzeletbeli Iron Maiden feldolgozáslemezét hallgatjuk, aztán mintha egy herével megajándékozott Circa Survive zenélne, a lezárás előtt pedig Jonny Craig szelleme szállja meg Claudiót. Nagyon jót tett a csapatnak, hogy nem akartak közel egy órás lemezt írni, sokkal töményebb az egész, nem sikkadnak el az ötletek a ráérős tempó és az alibitémák közepette. Mindössze két gyengébb dal született (The Afterman; Goodnight, Fair Lady), a pontlevonás is ezeknek köszönhető. Más hangsúlyokkal ugyan, de hasonlóan ultradallamos és eklektikus korong lett tehát ez is, ahogy annak idején a TSSTB, a folytatás pedig remélhetőleg még ennél is erősebbnek bizonyul majd, és akkor megadhatom azt a pontszámot, amit egyelőre nem mertem megelőlegezni. 8,5/10