2012. október 17.
Tracklist:
01. Aesthetics
02. Party Drama
03. A Poise for Poison
04. Mirage In The Middle Of Summer
05. The Collectors
06. Low
07. Carpe Diem
08. Ain't No Trip To Cleveland
09. See You Later
10. Under Sheets Stained In Blood
Az Inhale Exhale volt már lent is, fent is, bár a pályafutásuk leginkább egy meredek lejtőhöz hasonlítható. Az is elmondható, hogy ha a csúcson akarták volna abbahagyni, akkor az első lemez után letették volna lantjaikat, hiszen a debüt után kierőlködött két nagylemezen alig voltak kiemelkedő pillanatok, pedig a 2006-os The Lost. The Sick. The Sacred. gerincét adó gitártémákért felelős John LaRussa a kezdetektől biztos tagja a csapatnak. Ez azért is érdekes, mert a régebbi nótákban hallható fogós metalcore témáknak már nyomát se hallani az új kiadványokon, inkább csak azt a fajta szerencsétlenkedést, amit a nevükből élő megfásult rockzenészek szoktak kierőltetni magukból, csak hogy "legyen már valami". Most azonban kaptak három évet arra, hogy új albumot készítsenek, ami a rajongók számára reményt adhatott, hogy most már csak a "krémje" megy át a rostán, és végre kapunk egy egész lemeznyi slágert.
Az egész már ott el kezd szétesni, amikor rájövünk, hogy hiába hallani sokszor két gitárt a lemezen, ez még mindig LaRussa úr műve, aki tényleg olyan, mintha elfelejtette volna, mitől is lett sikeres az első album, az pedig csak hab volt a tortán, hogy egy gitárral is olyan hangzást hoztak össze, amit a fél metalcore mezőny irigyelhetett. Itt azonban két gitár is kevés ahhoz, hogy elfelejtsük mennyire ötlettelen, önismétlő és egyhangú az egész lemez, hiszen a albumot záró fél percen kívül nincs olyan téma, ami ragadna, ehelyett csak a pörgősebb breakdownok és olcsó metalcore riffhegyek váltják egymást bármiféle rendszer nélkül. Persze nem csak LaRussa-n múlik, hogy ilyen csúfos a végeredmény, hiszen a dobok mögött ülő Tony Saffell más számokat hallgathatott a felvételekkor, mivel képes a leglassabb, tiszta refrént támogató témák alatt is kitaposni a szart a duplázójából, „ha már megvettem, kihasználom” alapon. Valószínű ő volt az is, aki rászólt a hangmérnökre, hogy lehetőleg a pergő és a lábdob pattogjon úgy, hogy nehogy véletlenül ki lehessen venni a többi hangszert, no meg a hangzás is legyen olyan, mint egy olcsó házifelvétel. Pedig egy Sony alá tartozó Red Cord Records lemeztől elvárná az ember, hogy ennyi időn keresztül ne azt kelljen hallgatnunk, ahogy Tony finghangokat próbál kierőszakolni a dobszettjéből. Ryland Raus énekes igazából nem vesz el semmit az album értékéből, bár az is igaz, hogy hozzá sem tesz semmit, mivel az énektémák ugyanolyan semmitmondóak, mint az egész lemez. Nincs egy dal, ami megmentené a Movementet, pedig a gyengébbre sikerült I Swear-en és Bury Me Alive-on hallható egy-két jobb nóta egy bizonyos fokig szerethetővé tették azokat a kiadványokat, ez azonban még úgy is gyengének hat, hogy az elvárásokat valószínűleg mindenki alacsonyra tette. Talán nem véletlenül nem tartott igényt tovább a Solid State Records a bandára, hiszen ez a lemez a 2006-os Inhale Exhale paródiája, ahol a legnagyobb örömet a csend fogja okozni, amint véget ért a az album.
2,5/10
