2012. október 11.
Tracklist:
1 – Goodbye To Everything
2 – Astral Body
3 – Lay Your Ghosts To Rest
4 – Autumn
5 – Extremophile Elite
6 – Parallax
7 – The Black Box
8 – Telos
9 – Bloom
10 – Melting City
11 – Silent Flight Parliament
12 – Goodbye To Everything Reprise
Az amerikai Between The Buried And Me kétségkívül korunk progresszív metálszférájának egyik, ha nem a legmeghatározóbb alakja. Akármekkora nettó sznobságnak is tűnnek olykor az olyasfajta jelzők, mint amilyenek a ”thinking man’s metal” és társai – jelen esetben teljességgel helyénvalóak. Az összetett, már-már átláthatatlannak tűnő ötlethalmaz mélyén olyan értékek rejtőznek, amelyek csak a fokozatos és kitartó ismerkedés után vállnak valóban élvezetessé és befogadhatóvá. Ha pedig sikerül elérnünk ezt az állapotot egy olyan életre szóló kötelék alakul ki, amit talán csak néhány tucat borzalmas album tudna meggyengíteni. Borzalmas albumok helyett azonban egyre feljebb és feljebb teszik a lécet. Az olyan alkotások után, mint amilyen a Colors, a The Great Misdirect vagy mondjuk a legutóbbi kiadvány, úgy tűnhet képtelenek hibázni – és mindenki megnyugtatására: most sem sikerült.
A tavaly megjelent The Parallax: Hypersleep Dialogues EP nagyszerűségéről annak idején derék szerkesztőink jóvoltából több szemszögből is megbizonyosodhattatok, most azonban csakis rám hárul az a nehéz, de hálás feladat, hogy ítélkezzek a Between The Buried And Me legújabb alkotása felett. Azt persze már itt az elején érdemes leszögezni, hogy már-már elborultnak, sőt betegesnek tűnhet rajongásom a csapat iránt. Ezen lehet ugyan valamelyest szépíteni, de hiába; ha netán valaki tudomására jutna mennyi időt töltöttem el a számaik rongyosra hallgatásával, minden bizonnyal beutalna azon helyek egyikére, ahol szakszerűen kezelik az ilyesmit. Természetesen ebből kifolyólag hatványozottan rosszul érintene egy elbaltázott felvonás, de szerencsére erről szó sincs.
A tapasztaltabbak talán meg sem lepődnek a Future Sequence hosszán – röpke hetvenkét perc –, azonban ez alkalommal az egész korong egy egybefüggő alkotás. Talán sokaknak a klasszikussá vált Colors ugrik be ennek hallatán, de most mind zeneileg, mind szövegileg sikerült egységbe kovácsolni a dalokat. A történet ott veszi fel a fonalat, ahol a Parallax EP véget ért; a két központi karakter keresi önmagát, időn és téren keresztül – meglehetősen mély és elgondolkodtató szövegekre érdemes tehát számítani. Külön érdekessége a dolognak, hogy a nyitó ’Goodbye To Everything’ a történet végének felel meg, a maradék tizenegy szerzemény pedig az odáig vezető utat kívánja megismertetni velünk. Ez az utazás megannyi meglepetést tartogat majd, kiszámíthatatlan lesz, mégis rájuk jellemző megoldásokat kínál, meghagyva az egybefüggőség érzetét. Már a Hypersleep Dialogues három szerzeményében is megfigyelhető volt egy igen jelentős előrelépés a számok felépítésének a szempontjából. A hirtelen váltásokat, meglepő kiállásokat sikerült úgy összegyúrniuk, hogy a különféle stílusok remekül megférjenek egymással. A szerzemények nem keltik azt a benyomást, hogy csak néhány jól sikerült ötletet próbáltak meg valamivel összeragasztani – sokkal kevesebb ’üres’ tekerés van, mindenhol van valami, ami képes megragadni a figyelmünket, megjegyezhetővé téve az adott riffet. Sőt, ez alkalommal még egy sokkal szerethetőbb hangulattal is sikerült mindezt felruházni. A hosszúság tehát nem róható fel negatívumként, mert annyi érdekességet nyomnak az orrunk alá, hogy egyszeri alkalommal még a legtapasztaltabbak sem képesek mindent megemészteni.
Az már más kérdés, mennyire volt jó ötlet ennyire feldarabolni ezt tizenkét részletre – a legrosszabb hatást talán az ’Autumn’ váltja ki, rövidsége ellenére is túl hosszú szünetet jelent és csaknem képes lehet megtörni a lemez természetes folyását, bármennyire is furcsán hangzik. Ami hihetetlenül jó viszont: sikerült valamilyen időutazós csellel visszatérniük régi önmagukhoz, és elkértek egy-egy akkori ötletcsomagot. Rengeteg hajdani megoldás köszön vissza új formába öntve – a sokkal inkább death metálra hajazó riffek az Alaska-Colors vonalról, a lead átvezetések ugyancsak a színes korongról, de a The Great Misdirect által bevezetett basszusfutamok sem hiányozhatnak. Valamint érződik a lemezen a régi progresszív, pszichedelikus rock iránti rajongásuk is; olykor már-már egy King Crimson albumra kívánkozó témák bukkannak fel. Ezek miatt a megoldások miatt tényleg valami olyasmi gondolat fogalmazódik meg bennünk; most mindent beleadtak. Emellett persze megmaradtak a Parallaxban felállított vázak is, csupán eköré sikerült valami olyasmit felépíteniük, ami minden előzetesen kétkedőt képes lesz elhallgattatni. Éppen az elejétől a végéig meglévő egység következtében volt megtévesztő az előzetesen kiadott ’Telos’ vagy a klipesített ’Astral Body’. Egyszerűen nem tudták visszaadni mindazt, amit a kerek egész részeként nyújtanak. A rövidebb szerzeményeken nagyon érződnek Tommy szólóprojectjei és az azokból szerzett tapasztalat. Sokkal többször kerül előtérbe szintetizátora, ezzel arányosan ráadásul e korongon hallhatjuk legtöbbet énekhangját a kötelező halálhörgések mellett. A hangszerekre egyébként nem lehet panasz, a hangzást sikerült továbbcsiszolni, a kissé steril hangzású EP után egy melegebb, teltebb irányban indultak el.
A fentieket olvasva remélhetőleg kezd körvonalazódni: ez egy nagyszerű alkotás. De még ezek tudatában sem fogja mindenki tetszését elnyerni, ugyanis mint minden lemez esetében, most is érezhető a szokásos Between The Buried And Me effektus: ha a hangulatát magunkévá tudjuk tenni nyert ügyünk van, ha viszont nem, akkor nemes egyszerűséggel súlytalannak tűnhet az egész. Remélhetőleg minél többen az első kategóriába tartoztok, ám a többiekre gondolva sajnos nem lehet tökéletesnek nevezni. Talán majd legközelebb. Október 23-án pedig találkozunk a Dürer Kertben!
9/10
