2012. október 6.
Az Ascension 46 neve lassan fogalommá válik és, ahogy annak idején a BPRNR is egyfajta minőséget és profizmust garantált úgy az alábbiakban most a második generációs utódja látszik megszületni: egy egyre bűvölő család, egy jó baráti közösség. Péntek este pedig ez a közösség fennállásának eddigi legnagyobb eseményéhez érkezett el: az öt „legrégebbi” zenekar adott egy közös „showcase” koncertet az A38 színpadán. A bátor próbálkozás kiválóan sült el, bár tény, hogy a helyszín még kissé nagy volt a nézőszámot tekintve, de a hangulatból és az élmény értékéből ez szinte semmit nem vett vissza. Mind az öt zenekar kiválóan teljesített: a kissé kilógó, de így is zseniálisat alkotó Marionette ID, az új lemezét bemutató Shell Beach, az überelhetetlen The Southern Oracle, a sajnálatos módon búcsúzó The Sharon Tate és a hazai sláger királyok, a Till We Drop.
Hazánk három kiváló post-rock, vagy mondhatni postrock-közeli csapattal büszkélkedhet, ezek közül pedig bizony az egyik a tatabányai Marionette ID. Noha a négytagú formáció már régóta tagja az Ascension 46 családnak az érdekközösség rajongóinak nagy része mégis értetlenül állt a srácok háromnegyedórás szettje előtt. A meglehetősen más hangzásvilágot és hangulatot sugárzó sok esetben énekközpontú post-rock kvartett azonban az idegen környezetben is kiválóan helyt állt és az Alluvion, illetve az Emptiness Will Change Your Mind lemezről is vegyítette az erősebbnél-erősebb slágereket. A többnyire post-rock szűz közönség azonban mindezek ellenére meglehetősen jól fogadta a koncertet, amely mindössze egyetlen hibában szenvedett: fülsüketítően hangos volt. A fülemet szinte végig befogva tartottam, de nem azért – és most ismét hangsúlyozom – mert a produkció rossz lett volna. Részükről úgy gondolom, hogy óriási lehetőség volt, hogy egy ilyen volumenű teljesen új közönségnek tudtak bemutatkozni és azt hiszem mindez igencsak jól sült el és habár a nézőszám nyolc órakor még nem igazán volt kiugró, a jelenlevők így is kiválóan tudtak szórakozni a srácok hangulati hullámvasútján ülve. (Buzás Krisztián)
Számomra teljesen egyértelmű módon az est főszereplője a Shell Beach volt. Ennek első számú oka az, hogy miután azon szerencsés személyek közé tartozhattam, akik már ismerték a This Is Desolation tartalmát tudtam, hogy mire számítsak és égtem a kíváncsiságtól, hogy megtudjam: vajon Zoliék miként képesek prezentálni az előzetesen megismert szerzeményeket. A szett kizárólag friss dalokból állt össze, ami óriási újdonságot jelentett, de azért nem tartanám helyesnek, ha a későbbiekben a régi Acronycal-dalokat totálisan elhanyagolnák élőben. Kárpótolt azonban, hogy a This Is Desolation pont olyan jól, hacsak nem jobban dörrent meg élőben, mint a lemezen. Az olyan dalok, mint a Hoverboards Don’t Work On Water, a The Greatest Skeptic, a This Arm, These Vessels, a Vital Signs, a Bjørnøya, a Hirudinean vagy épp az „überepikus” Sit Down, Navigator egytől egyig húztak magukkal, de a koncert csúcspontja így is egyértelműen MC Zeek közreműködése volt (The Sleep Paralysis), amin szerintem ők maguk is meglepődtek, hogy mennyire jól sült el. Engem meggyőztek. Ismét. (Buzás Krisztián)
A The Southern Oracle nyugodtan nevezhető az Ascension 46 zászlóvivőjének, hiszen nem csak hogy lényegében velük indult hódító útjára az A46, de fiatal koruk ellenére egy rendkívül magabiztos, stabil pontjává váltak a hazai palettának, ha minőségi aprításról van szó. A töretlenül felfelé ívelő pályafutást ugyan már több tagcsere is tarkította, amit ezen az estén ismét megtapasztalhatott mindenki, de szerencsére egyre inkább úgy néz ki, hogy csak sikerült újra kialakítani a stabil egységet. Nyilván a legtöbben tisztában vannak már azzal, hogy a dobok mögött ismét egy új embert lehet köszönteni: Csaszi főképp ezekről a videókról lehet ismerős sokaknak. Rendkívül jó választásnak bizonyult Péter, hiszen végig nagyon magabiztosan és jól ütötte a bőröket, már-már játszi könnyedséggel. A repertoárból pedig természetesen nem hiányozhattak a Hellawakening nagy slágerei, mint például az Allnighters, a The Ghost Key, a Scarlet and Gold, az I Am Cerberus vagy a Monument, de például egy olyan régebbi himnusz is előkerült, mint a Rest in Pieces. A közönséget természetesen nem kellett különösebben aktivitásra buzdítani, színpad- és mikrofonbitorlásra is többen is örömmel jelentkeztek. Egyébként, ahogy az várható volt, ezen a koncerten voltak bent a legtöbben, de azért összességében elmondható, hogy a kezdeti lassú szivárgást követően azért egy egész szép létszámú közönség képviseltette magát ezen a jeles eseményen. Ahogy az összes koncertnél jellemző volt, a kezdeti kissé bizonytalan hangzás szerencsére elég rövid időn belül beállt optimálisra, ami azért egy A38 Hajón mindig jó érzéssel tölti el az ember fülét. Mindenképpen dicséret illeti Barnit, aki betegen, lázasan tolta le a bulit, de igazából csak helyenként lehetett észrevenni, hogy nincs minden 100% rendben, viszont egy új, rendkívül szimpatikus, rövid, de annál hatásosabb szerzemény is prezentálásra került Black Lights címmel. Igazi csúcspontja volt ez a szettjüknek, zárásként pedig felcsendült még az a bizonyos Slayer-feldolgozás, a Disciple, ami helyett lehet jobb végszó lett volna a többek által is hiányolt Hang ‘Em In The Front Yard. (Zahorán Csaba)
Az átszerelési idők pedáns betartásának köszönhetően egyetlen koncert sem csúszott, ami azért egy ilyen monstre estén igencsak becsülendő dolog. Utolsó előttiként, egy rendkívül izmos TSO előadás után a The Sharon Tate lépett a színpadra, akiknek ez volt a búcsú bulijuk, hiszen négy/öt év után döntött úgy a zenekar, hogy befejezik a közös zenélést. Anélkül hogy túlzottan bele akarnék menni a fejtegetésbe – hiszen már többször több helyen is lehetett olvasni az okokról –, azért annyit mindenképp hozzáfűznék, hogy igazán kár értük. Az évek során azért egy elég szépen ívelő minőségi javuláson esett át a TST minden szempontból és joggal hihette azt mindenki, hogy szépen kezd beérni a banda, amit aztán majd idővel jobbnál jobb kiadványokkal fognak megerősíteni, de azt is meg kell hagyni, hogy ennél szebb befejezést keresve sem találhattak volna. Fel is csendültek a már jól ismert közönség kedvencek, mint a klipesített Hotel Fear, az IDDQD, a legfrissebb Who You Are?, a klasszikus Candy, az összegyúrt két nagylemezes sláger a Raped/Saint vagy épp a Black Sheep Wall csak hogy egy párat említsek. Néhány kisebb technikai malőrtől eltekintve gond nélkül lezajlott a koncertjük. Nem volt túl könnyű feladat Barniék után újra feltüzelni a közönséget, de azért voltak így is lelkes követők, akik beleadtak mindent, még egyszer utoljára. Érthető módon biztos nem voltak könnyű helyzetben a srácok a színpadon, de azért egy kicsit sok volt már, hogy a koncert felétől az összes szám már az utolsóként lett bekonferálva. Zsoleszen nagyon érződött, az az érzelmi vihar, amibe került az utolsó The Sharon Tate előadás hatására, szóval ez igazából abszolút bocsánatos bűn volt a részéről. (Zahorán Csaba)
A sosem túl hálás kései időpontban jutott a záró banda szerepe a Till We Dropnak, amin azért még így is maradtak rajongók bőven és Pete-ék is igyekeztek minden tőlük telhetőt megtenni a kissé megfáradt hangulat felrázásáért. Záporoztak az olyan slágerek mint a Introducing J. Pussy, a B.R.O., a Twenty Two vagy a kihagyhatatlan Be Kind, Rewind! Természetesen a nem is olyan régen nyilvánosságra hozott, rendkívül megosztó Adele-feldolgozás, a Someone Like You is felcsendült, a zenekart pedig továbbra is úgy tudnám a legjobban definiálni, hogy csakis a két végletet válthatja ki az emberből. Valaki vagy rajongani fog értük, vagy gyűlölködve köpködni, és jól láthatóan mindkét tábor képviselve is volt a teremben, a srácok viszont mindettől függetlenül becsülettel végigzúzták a nekik kiszabott játékidőt. Amolyan családias házibuli hangulat uralkodott a színpadon és a tánctéren egyaránt. Profi és hangulatos volt. (Zahorán Csaba)
