2007. december 6.
Tracklist:
1. [elan vital] (1:12)Égi ajándékhoz hasonlatosan totálisan a semmiből hullott az ölembe egy baráti ajánlás révén ez a self-titled debütáló lemez, mely a bostoni Junius két korábbi, Radar Records-os kislemezének (a 2004-es Forcing Out The Silence és a 2006-os Blood is Bright) dalait tartalmazza újra masterizált, és új booklet-tel, digipack csomagolásban napvilágot látott formában – mely dalok annyira elvarázsoltak, hogy napok óta önfeledt függőségben tántorgok tőlük jobbra-balra. A zenekar eddig csak egy szűkebb underground réteg alsó és felső állkapcsát késztette differenciálisan növekvő mértékű egymástól való eltávolodásra, ám a reakciókban mindenütt felbukkanó, nagy jövőt előrejelző jóslatok is azt mutatják, hogy ez a helyzet már nem marad így sokáig – nem meglepő módon.
A zene teljes mértékben az a kategória, melyet az emlékezetes daloknak hála sokkal könnyebb hallgatni, mint behatárolni, ám azért a muzsika egyik támpillérét képező depresszív elszállásokról, és masszívan hömpölygő gyönyörű gitárfolyamokról beugorhat néhány helyen a még alkotó ereje teljében lévő Pelican neve. A másik pillér, ami még jobban, szembeötlőbben áthatja, és egyben egy sajátos hangzásvilággá formálja át a progresszív rockból kismértékben szintén táplálkozó Junius-soundot, az a hatalmas adagnyi dark / new wave hangulat és érzés, ami a The Cure és a Joy Division nyomán / örökségén halad a dalokon végig. Joseph E. Martinez gitáros / énekes tiszta, szomorkás, érzékeny hangját sokan helyezik Robert Smith mellé, dallamvezetése hol tartózkodó és álmodozó, hol szenvtelen, bánatos és hideg, ám könnyen megszerethető, fület simogató, és domináns szerepe van a hangképben. Az összhatást teljessé tevő elektronikus zörejek mellett pedig durva üvöltéseket is kapunk itt-ott, elszórva, ám kizárólag a hangulatfokozás eszközeként alkalmazva, színesítésként, ez a muzsika nem erről szól.
Varázslatos utazás a Forcing Out… dalain végigkalandozni, az [élan vital] visszafogottan szép dallamai felvezetésképp szolgálnak és teljesednek ki a kakofonikusan berobbanó Hiding Knives-ban, melyet átható melankólia és érzékenység leng körül, a gitárok az [élan… dallamaiból folytatódva, egyenesen terjeszkedve hozzák a súlyt, emellett szinte sírnak a túlcsorduló érzelemgazdagságtól. Joseph remek melódiákat hoz, gitáros társával, Mike Repasch-Nieves-el egyetemben káprázatos témákból építkezik, s összjátékuk felkavaró hatással mar a lelkedbe, beléd itatva e sötét hangulatú dal-monstrum minden egyes pillanatát. A From The Isle Of The Blessed öt perces post-rock közeli (számomra) utaztatás, ide-oda vetődve a felfeslett szerkezet visszatérő komótos, relatíve durvább motívumai és merengő leállásai közt, emlékezetes refrénnel, és itt bukkan fel a lemezen először durva háttérvokál, nyers, távoli károgás formájában. Az [elan fatale] visszhangosított elvont átkötő, a Forcing Out The Silence hat és fél perces darabja pedig hol lemondó, hol ünnepélyes csordogálás, és bár a Hiding Knives-t érzem a legerősebbnek ebből a csoportból, kifogás nem érheti egyik tételt sem.
A [The Annunciation]-tól kezdve a banda Blood is Bright kislemezén szereplő dalok hallhatók, a Cult Of Luna utolsó soralbumán voltak olyan nyugodt, tágas, pár hangból építkező hangulatfestések, mint a Kinyilatkoztatás, csak a svédeknél nem önálló dalként, hanem két gigászi földkéregmozgás-szerű zúzás közepette. A Blood is Bright az előrébb szereplő daloknál mélyebb tónusú, tiszta dark énekhanggal kínozza meggyötört lelkünket a verzékben, míg a dalszerkezetek és a sound is mintha egy letisztultabb, érettebb zenekar képét mutatnák az előbbi dalcsokorhoz képest. Több a leállás, hosszan elnyúló repülés, ahol érvényesülni tud Dana Filloon dob-, és Joel Munguia basszusjátéka, s itt már, talán a tisztább megszólalás miatt is egy lágyabb, kifinomultabb dalszerzői véna által szült dalfolyam képe idéződik fel számomra. Az A Word Could Kill Her-ben is ez a tendencia folytatódik, sokkal inkább dark rock / new wave; főtémájában western esszencia sejlik fel, az In The Hearts Of Titans pedig gyönyörű elszállás majd hat percben. Az At the Age Of Decay angyali melódiákkal, szinte éneklő gitárfolyamokkal garantálja, hogy kezed újra a play gomb felé induljon önkéntelenül is – mivel az egész CD-nek van egyfajta aurája, aminek megízlelése után nem is kívánok mást hallgatni, annyira belém ivódik, s elkísér mindenhova.
Másoknak lehet, hogy eltérő nevek, stílusok ugranak be hasonlításképp, ám nem is ez a lényeg, mindettől függetlenül egy nagyon sokat adó produkció ez a bostoni négyestől. Bár nem túl gyakran hallgatok efféle lágyabb zenéket, mégis azt mondom, erősen ajánlott banda a Junius.
89 %
