Ektomorf – Black Flag

Azonban hőseink – akiknél azóta gitáros- és doboscsere is volt, csak hogy meg legyen egy kicsit bolygatva az állóvíz – továbbra is rendületlenül dolgoznak, és ezt mindenképpen a számlájukra írhatjuk. A munkamódszerük azonban valószínűleg nem sokat változott, mert a Black Flag végeredményben ismét egy eléggé Sepulturára hajazó anyag lett, bár a Redemptionhöz képest vannak pozitív dolgok, próbálnak legalább néhány dalba változatosságot csempészni, ami néhol Devildriveres témákat, néhol Robb Flynnre vagy Burton C. Bellre emlékeztető énektémákat eredményez, és bizony a Fuck Your God alapjából csúnyán kihallani a Dead Kennedys: Nazi Punks Fuck Offját. A tradícionális elemek is sokkal jobban el vannak hanyagolva, mint kellene, holott mondjuk a Cut It Out bevezetése elég jól sikerült, és az átkötőként szolgáló 12 Angels is tetszetős. Azonban, ahogy az az előző lemezeken is megfigyelhető volt, itt is az a sajnálatos helyzet, hogy pár relatíve jó témán túl nem sok izgalom van ebben a háromnegyed órában. Az említetteken kívül például az Unscarred az, amit el lehet viselni huzamosabb ideig, de ezeket magasan túlszárnyalja a záró Kill It. A szadista gyilkosokról, és a velük szemben alkalmazandó bánásmódról szóló tételt remekül vezetik fel, és a szokásos felépítés ellenére is ez az egyetlen dal a lemezen, ami az elejétől a végéig erős marad, főleg, ha nem figyelünk a szövegre.

És akkor kardinális problémához érkeztünk. Ebben a stílusban nem feltétlenül kell szépirodalmi mélységeket elérni. És szögezzük le, hogy a 2004-es külföldi nyitás óta Zoli fejlődött valamennyit, főleg az angoltudása, ami azért valljuk be, anno hagyott némi kívánnivalót maga után. A rasszizmus témájával sem foglalkozik most, ami azért örvendetes, mert – bár nagyrészt igazat lehet neki adni a témával kapcsolatban, mondjuk ez szubjektív – erőteljesen túl lett pörgetve az utóbbi időben. Ám ez nem azt jelenti, hogy nem sikerült találni más csoportokat, akiket el lehet küldeni melegebb éghajlatra, így most is kapja az ívet mindenki, legyen az isten vagy ember, teljesen mindegy. Azonban ha valaki hallgat hip-hopot (elég elvont példa), az tudja, hogy ezt a műfajt is lehet nagyon stílusosan csinálni, na és ez az, ami az Ektomorfnál nem nagyon megy. Megértem én, hogy sok mindenkit utálunk most is, de a dalonkénti öt fucknál, és a mantraszerű szóismételgetésből álló refréneknél azért már egy ideje tovább kellett volna jutni, a Fuck Your God, mint számcím pedig már kilenc éve a Deicide-tól is ciki volt. Azért az Unscarred és a The Cross üdítő kivételt képeznek a problémák alól. Viszont ezek a problémák – sajnos – már lassan egy évtizede kísérik az Ektomorf karrierjét, és a változni akarásnak csak halvány szikráit látni az együttesben. Erre vághatná rá valaki, hogy „legalább tudatosan önmagukat adják”, csak ebben az a szomorú, hogy ha az Ektomorf ennyire képes – márpedig nyolc év alatt lett volna bőven lehetőség bizonyítani ennek az ellenkezőjét – akkor nincs értelme ezt így folytatni. Mert ez sajnos kevés.

3/10.