Gallows – Gallows

A szarás előtt is maximum ötvenkilós, vöröshajú tetoválóművész egyszerre töltötte meg a dalokat elkeseredettséggel és mozgalmisággal, amit nem volt a legegyszerűbb elképzelni az Alexisonfire harmadik emberéről, a helyére érkező Wade MacNeilről, ráadásul a kötelezően elsietett bemutatkozó kiadvány is igen harmatos lett. Ezek után mégis minden egyes, az új lemezről kiadott dal óriási pozitív csalódás volt, amit elkönyvelhetünk nagy sumákságnak (a Death Is Birth után nyilván lejjebb került a léc, mint ahol 2009-ben volt), vagy annak is, hogy MacNeilnek egyszerűen csak több idő kellett ahhoz, hogy rájöjjön, mit és hogyan kell csinálnia új bandájában. A self-titled lemezre ez sikerült, és ha ilyen hangok mindig lesznek is, azért az énekescsere véresszájú bírálóit jó időre sikerült elhallgattatni kb. 35 perc alatt – ráadásul ha a régi dalaik miatt Cartert dicsértük, akkor ezt az albumot most nyugodtan Wade számlájára írhatjuk (ha meg nem, akkor rájövünk, hogy az első lemez óta állandó hangszeres tagok talán még a frontembernél is fontosabbak). A Victim Culture-rel repülőrajtoló korong meg sem próbálja ismét a szánkba rugdalni Anglia mocskát (persze a szövegek tónusa továbbra is sötét), sokkal inkább az első album dühös hardcore punkját érezni rajta, csak ezúttal egy sokkal képzettebb és sokoldalúbb frontemberrel a mikrofon mögött, és jobb, változatosabb, emlékezetesebb dalokkal a tracklisten (jellemzően amúgy a slágerek mellett azok a dalok lettek a legjobbak, ahol MacNeil meg tudja mutatni, hogy mennyivel több egy mezei kiabálógépnél). Bár néhány hónapig nem úgy tűnt, de egy ideig újfent biztos: a Gallows marad az angol hardcore trónján. 8/10 (Jávorkúti)

Frank kilépett, ideje beletörődni. A történelmet megfigyelve azonban nem igazán lehet okolni a zenekart, hiába köszönhetnek mindent neki. A volt frontember Pure Love-ot akart játszani, a többi tag meg Gallows-t, és ezzel vége is a történetnek. Mivel azt, hogy a többiek teszik a dolgukat eddig is tudtuk, így igazából az volt a kérdés, hogy az új torok a nyomába tud-e lépni. Wade pedig mindent megtesz azért, hogy bebizonyítsa, egy nagydarab kanadai is lehet annyira punk, mint egy vérbeli cockney. A Death is Birth-ön használt, Keith Buckley inspirálta stílus ki is lett szépen hajítva, helyette Wade annyira lemegy türhóba, amennyire csak képzett hangja engedi, sőt, félig-meddig még angol akcentust is sikerült betanulnia, hogy aztán végképp megfeleljen az elvárásoknak. Nemcsak ének, hanem hangszerelés terén is merített bőven a csapat az újvilágból, amely eredményeképp már egy majdnem teljesen új Gallows-t kapunk, de ha az eredmény jó, akkor kit érdekel? Hiszen tény, hogy a banda a legjobb dalait már az első két lemezen — főleg a Grey Britainen – eljátszotta, de kérdés, hogy Frankkel vajon meg tudta volna ugrani a mércét, pláne, hogy az úriember eléggé elfordult az agresszív zenétől. Ezt sajnos nem fogjuk tudni, az viszont tény, hogy a csapat kihozta a maximumot a helyzetből, és külön tisztelet jár MacNeilnek, amiért ennyire ügyesen foglal el egy nagyon nehéz pozíciót. Nem a legjobb Gallows lemez, nem ezek a dalok lesznek a koncert kedvencek, de még azért mindig lehet rá rázni az öklünket olyan dolgokért, amikhez igazából nem sok közünk van, de attól még kurvajól esik.  7.5/10 (Lossos)