Necro – Death Rap

Függetlenül attól, hogy a tengerentúli médiának is éppúgy megvannak a saját sztárjai – valamint a tudatosan középpontba helyezett pojácái -, attól még a hagyományőrzésre felszentelt underground berkekben éppúgy forrong az élet, mint ideát Európában (amelynek földalatti színterén véleményem szerint a hiphop érettebb, és értékesebb produktumokat képes felmutatni, mint a kiadói nyomás hatására kiemelkedett előadók). Az ilyen, kis eldugott szegmensekben is megvannak a kemény harcok árán kialakult hierarchiák, így azt hiszem, nyugodt szívvel mondhatom, hogy aki nálunk mondjuk egy Nos’Chez, az sültkrumplizabáló felebarátainknál Necroval jelent egyet.

Ezt a hasonlatot két okból is életképesnek érzem; az egyik az, hogy mindkét rapper a saját ösvényét taposta ki az önkifejezés útján (a saját szabályaik szerint), másrészt életterükben a kimondatlan gondolatokat csak ők merik a megfelelő módon, kíméletlenül és arcbamászóan szavakba önteni. Azonban Necro túlmegy a ’90-es évek hajnalán fénykorát élő gangsta rap és hiphop keretein, hiszen – állampolgári nevén – Ron Braunstein zenei elképzelései, valamint gyökerei a ’80-as évekbeli thrash és death metalban fogantak.

Ezen zenei kötődés végigkíséri Necro pályáját, s talán ezen ok miatt tekinthető mára kívülállónak az amerikai hiphop színtéren, elvégre míg mások azon gondolkodnak, hogy következő klipjükben milyen gyémántfülbevaló illene a méregdrága Yankees-sapihoz, addig emberünk inkább azon filozofál, hogyan tudná meghonosítani zenéjében a Slayer reszeléseit a mély basszusalapokkal. Mert afelett sem hunyhatunk szemet, hogy Necro minden lemezének felvétele során teljhatalmat gyakorol (a produceri munkától kezdve az utolsó hangszerig), kivéve a vendégek felett, melyek újabb jellegzetességként szolgálnak Ron esetében; Necro minden egyes nagylemezén kész cserkészcsapatot állít össze a metal/hardcore mezőnyből, és minden alkalommal igyekszik újabb dolgokkal szinesíteni az addigi összképet. Így nem is véletlen, hogy a legutóbbi nagylemez a – talán máig legjobb – The Pre-Fix for Death jelentette az eddigi leginkább retrospektív kiadványt, hiszen az album felvételein éppúgy közreműködött az Obituary, mint Jamey Jasta, Dan Lilker (Nuclear Assault) vagy Sid Wilson (Slipknot). Arról nem is beszélve, hogy az album borítóját a VoiVod dobosa és vizuális felelőse, Away festette, ezzel is hangsúlyozva az erőteljesen retrospektív hangzásvilágot.

Az ötödik nagylemez, a Death Rap azon túlmenően, hogy minden korábbinál szélesebb látókörű, és színesebb vendéglistát mutat fel, még arra is mutat potenciált, hogy definiálja – és egyben elhelyezze – Necrot a kortárs zenei palettán. A tudatosan szeptember 11-én kiadott korong 37 percén randevút ad egymásnak a mára klasszikusnak nevezhető, old school gangsta rap, és a szikár thrash metal, azonban a korábbi crossover próbálkozások helyett jelen esetben a ’80-as évekbeli Metallica iskolája került előtérbe. A Creeping Crawl módszeresen nyitja meg az érkező tizennégy szerzemény sorát, hiszen már itt is akkora schlagergyanús dallamok és betétek pörögnek, amelyekre a mai világban nem nagyon van példa (és sajnos kereslet is egyre kevesebb). A No Remorse csak folytatja a schlagergyanús nóták sorát, ám a szerzemény igazi különlegességét a refrénben megfigyelhető templomi énekdallam(!) jelenti, számomra ez a legkedvesebb tétel a Death Rap dalcsokrából. A Revenge egy standard gangsta’ nóta a már jól bevált gonosz dallamokkal, azonban a Belligerent Gangstersben a Cro-Magsből ismerős Harley megnyitja a vendégek sorát, mindezt NYHC-re számtalanszor utaló keretek között. A kiadvány legkeményebb dala a Suffocated to Death by God’s Shadow, melyben Slayeri zúzások, reszelős témák és blastbeatek pörögnek a freestyle szóköpködés hátterében, megspékelve egy Metallica-ízű szólóval, a Master’ környékéről. Ez a szerzemény testesíti meg a Death Rapet, ez kétségtelen! Azonban ehhez kellett a Suffocation dobos Mike Smith eszelős dobolása, a Lamb of Godból ismerős Mark Morton riffelése Brian Fairrel, a Shadows Fall sorait erősítő gityóssal, ám ne feletkezzünk meg a mára élő legendaként számontartott Steve DiGiorgo (Death, Sadus) basszusjátékáról sem.

A Mutilate The Beat ítéletet mond minden felkapott hiphop sztár felett, míg az újabb schlagergyanús Keep On Driving elsőként énekdallamokat is felmutat Necrótól, egy erősen pszichedelikus/reggae ízű témában, talán ezzel a nótával a legkönnyebb megszeretni az albumot. A Technician Of Execution valamely rejtett perverzióm révén engem a Knight Rider intermezzoira emlékeztet, ezért nem is tudom komolyan venni, viszont a Keeping It Real felmutatja a kiadvány leginkább Metallica-ízű tételét (nem mintha eddig hiány lett volna Hammették hatásából). A szerzemény reszelős – ám jellegzetesen fogós – refrénjében pedig nem mást hallhatunk, mint a Twelve Tribes pacsirtáját, Adam Jacksont. Hiphop standardként érvényesül az Exploitation, majd a szintén rövidke As Deadly As Can Be-t is csak a női énekdallamok, és a testvéri szálon érdekelt ILL Bill (családi vállakozás, hehe) dobják fel. Az Evil Rules a Suffocated… mellett a másik leginkább metal-orientált hangzásvilágú tétel, mely akár a ’80-as évek végi Anthraxnek sem vált volna szégyenére. Ez persze annak köszönhető, hogy a Fates Warning énekese (!), Ray Alder is ráérzett ezen hangzásvilág jellegzetességére, valamint az sem egy utolsó dolog, hogy Scott Ian játszik a nótában, a Megadeth basszerével, David Effelsonnal. A Forestic Pathology inkább szövegei miatt számottevő (melyek utalásértékűek Ron pre-Necro pályafutásának kezdetére, hiszen volt olyan idő, mikor egy kooperáció keretein belül előzenekarként léphetett fel az Autopsy előtt…), a záró Portrait of a Death Rapper nyomasztó és komor hangvételét a refrén édeskés női dallamai próbálják egyensúlyban tartani, ám attól csak még sötétebb aurára tesz szert az amúgy sem vidám témakört feszegető szerzemény.

A Mark Riddick illusztrációival díszített, noir/gore hangulatú (ám információgazdag) borítót bármely kezdő deathcore zenekar megirigyelné, ám ami miatt igazán érdemes erről a kiadványról beszélni, az a Death Rap mindenre kiható nomen est omen jelentésmagja, hiszen ez a lemez éppúgy jelenti címét, mint ahogy különállóvá is avanzsálja alkotóját. És függetlenül attól, hogy két-három sematikus hiphop üresjárat is megjelenik az összképben, attól még egy sikeres szintézist konstatálhatunk, amelyről érdemes beszélni. Na meg hallgatni sem egy utolsó dolog.

Külcsín és Design: 10/8.
Hangzás: 10/7.
Teljesítmény: 10/8.
Dalszövegek: 10/8.

10/7,75.