Drawing Voices – Drawing Voices

A Drawing Voices névre keresztelt projekt megalakulása nem sokkal a tavalyi Isis korong után volt esedékes, bár azt a mai napig homály fedi, milyen felindulásból is született meg jelen cikk tárgya. És hogy miért említettem meg fentebb az Isis nevét? A válasz egyszerű, hiszen mindkét zenekar mozgatórugója Aaron Turner, aki részben most sem hazudtolta önmagát abból a szempontból, hogy még mindig képes újat mutatni.

A Drawing Voices debütalbuma egyben Aaron önfeledt játéka is, azonban ez a szórakozás a végfokokon, valamint a szinuszhullámokon túlmenően kihat a hallgató idegrendszerére is. Hat nótába sűrített ambient/noise utazásra invitál bennünket a gyönyörű borítóval megáldott kiadvány, mely az anyazenekar hasonló törekvéseit és hatásait ismerve többre is képes lett volna. Ha szelíden szeretnék fogalmazni, úgy írnám le az itt hallottakat, mintha 2089-ben, este kimennél a kiborg-barátnőddel nézni a hajdanán kisbolygókra szétesett Hold felkeltét, és a féregjáratok hatására klónozott Nap pirosló lenyugvását, melynek ragyogása kedvesed szenzorait még épphogy felhorzsolja, ám a folyamat a végbemenetel során egyre inkább elapad. Bármerre nézel, a fémszagú fű susogását hallva a robotfüled kiszűri az abban megbúvó, mikrochippel felszerelt sáskák, szöcskék és műbogarak ciripelésnek ható neszét. Ám ekkor az égre tekintesz, hiszen a Nap(ok) elbúcsúzása után arra lesztek figyelmesek kedveseddel, hogy az égen Hullócsillagok jelennek meg. Ennek hatására a szívetek helyét betöltő, dobogást imitáló processzor a szokásosnál több áramot juttat el végtagjaidba, melynek hatására előbb fog lemerülni az aksid. Így az esti program a vártnál hamarabb félbeszakad, hiszen haza kell érnetek feltölteni a Duracelleket. Hát, előttem ilyen víziók tárultak fel a lemez hallatán, halucinogénszármazékok adagolása nélkül.

Nem tudom, mennyire sikerült éreztetnem, de véleményem szerint jelen album egyensúlya eltolódott az öncélúság irányába. Az itt hallható nótáknak nincs sebességük, néha támpontot a monoton, kisülésre emlékeztető zajok jelentenek, de összességében a lemezt nagyon nehéz végighallgatni, mert elég hamar unalomba fullad a zajok egyhangúsága. Mikor egyszer-egyszer felbukkannak halvány dallamfoszlányok – amibe az ember természetesen azt magyaráz bele, amit csak akar, én például végső keserveimben a The Shrine Of Wreckless Illumination zajai között felfedeztem a So Did We egy motívumának visszafelé játszott transzformációját -, azok is csak pillanatnyi felüdülést jelentenek, hiszen a zajok tengere pillanatok alatt elnyel, és nem hagy levegőhöz jutni. Pozitívumként viszont tudom említeni azt a különleges utaztató jelleget, ami akkor érvényesül, mikor utcán hallgatod a lemezt. Itt pluszpontért játszhatsz magaddal olyat, hogy megpróbálod elválasztani az utca zajait a lemezen hallottaktól. Én ma kipróbáltam, több-kevesebb sikerrel.

Mivel 2007-ben már elég tág értelmet nyert a zene, mint fogalom (lsd. Fekete Pákó), ezért nyilván lesz közönsége ennek az albumnak is. Mindenesetre ha valaki igényes ambient lemezt szeretne hallani, ne errefelé kutakodjon.

Külcsín és Design: 10/8.
Hangzás: 10/8.
Teljesítmény: 10/4.
Dalszövegek: (nincsenek)

10/6,7.

Magyarországon forgalmazza a Lethal Conflict.
Ára: 3500 Ft + postaköltség.