2012. augusztus 4.
Immáron 16. alakalommal kerül megrendezésre a Fehérvári Zenei Napok. E sorok írója 12 éve, a szülői felügyelet alól kivonva magát, éppen ezen a rendezvényen kezdte meg a metal animal fesztiválozóvá válást. Igaz akkor még Slipknot és Limp Bizkit pólókban, szabályos körben állva, rövid tüskés hajjal headbangeltünk a Gutted death metaljára, illetve igyekeztünk nem lekésni az est fénypontját: a Tankcsapda koncertet. Nem csak én, a FeZen is sokat változott: a családias helyi fesztivál országos szintű rendezvénnyé nőtte ki magát, amely minden évben rá tudott tenni egy lapáttal az előző évi felhozatalra. A négy nap közül sajnos csak az elsőre, vagyis a csütörtökire sikerült kijutnom. Öröm az ürömben, hogy ez volt a legínycsiklandozóbb mindközül.
A szerdai, nulladik napot követően a fesztivált és környéket már egészen otthonosan vették igénybe a fesztiválozók: kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve, helyenként gitárt ragadva mutatták az utat már kilométerekre a bejárattól. Elsőként a rég elfeledett alapszabályt kellett, hogy újra eszembe véssem: mindig arra a zenekarra kell ütemezni a megérkezést, aki az első megnézendő banda előtt játszik. Csakis így sikerülhet az általunk óhajtott formációt elcsípni. Sajnos azt hittem, valamiért az idén ez máshogy fog működni, ezért a Cadaveres műsoráról teljesen lemaradtam. Pedig a mindStream lemez dalai egészen biztosan bemozgatták volna a fesztiváloktól elszokott sejtjeimet. Így viszont ez a feladat a Subscribe-ra maradt.
A zenekar hihetetlenül rutinosan vette birtokba a deszkákat. Ők azok, akik bármilyen körülmények közt is játszanak, biztosan jól jönnek ki belőle: épp úgy képesek a klubok szűk színpadának felszántására, mint a nagyobb tömeg megénekeltetésére. Lemezeiket közel egyformán szeretem, így igazából mindegy is volt, milyen műsort fogok tőlük hallani. A bejátszott zongorás introt követően a Final Relieffel robbantottak. Bálint épp olyan biztosan bánt a hangjával, mint amilyen biztosan a zsonglőri képességeit kamatoztatta a mikrofondobálás kapcsán. Remekül hozták Mátéval az új album fogós dallamait. A hangszerek mondjuk kezdetben elnyomták őket, de aztán folyamatosan tisztult a hangzás. Ez egyébként a fesztiválra általánosságban is elmondható: három-négy szám után a kezdeti visszásságok minden esetben szépen eltűntek, minden a helyére került. A Subi pedig hozta, amit kell: az ős fanokat a Crowd of the Nobodies kényeztette, de a kettes lemez legnagyobb slágerei is elhangzottak, köztük a népdalbetéttel kezdődő The Tremens. A csúcspont számomra az utolsó albumos Bitter Boundary volt, de a Refused feldolgozást is tudtam értékelni. A műsor második fele is egészen biztosan vérprofi volt, én azonban az Álomtéglát követően átballagtam a Hammerworld sátorba, ahol a dallamos death metal magyar nagykövetei már javában játszottak.
A mosonmagyaróvári Casketgarden egy roppant megbízható csapat, ezt az utolsó, The Estrangement Process című albumukkal is bizonyították. Habár a zenekar nagy része lecserélődött az előző években, Tóth Balázs gitáros és Cseh István énekes azóta méltó társakra talált. A klipes Black Hole Maelstrom volt az első nóta, amit elcsíptem a koncertjükből, és bár a másik színpadhoz képest halkan szólalt meg a motyó, az energia itt is átjött. Azt is megfigyeltem, hogy korai időszakhoz képest az új szerzemények thrashesebben szólaltak meg: az első lemezes Song of Tears svédes témáival összevetve az Eternal Tremble például kimondottan modernnek hatott. A közönség minőségi zúzást kapott az arcába, Pisti gégemetszett éneke pedig, ha a törött üveggel való gargalizálásra nem is, a további sörfogyasztásra mindenképp inspirálóan hatott.
A következő fellépő munkásságával csak érintőlegesen találkoztam eddig, de az így is átjött, hogy a jelenlegi felállásuk nagyon durván működőképes. A nu metalos közeget már túlnőtték, és egy fajsúlyosabb, zúzosabb vonal fele fordultak. Zenéjükben a groovos témák közt a dallamos metalcore elemek és a fogós-dallamos refrének is befigyelnek. A korábban basszusgitárosként megismert Tóth Bertalan kiválóan vizsgázott frontemberként is. A közönség minden esetben vette az adást, legyen szó az új album dalairól, vagy épp „bugyi nedvesítő” slágerről (Inside). Rosszat még véletlenül sem tudok mondani rájuk, láthatóan mindenki maximálisan odatette magát.
A hazai előadók pöpec műsorait követően, 20:30 körül érkezett el az idő, hogy a nagyszínpad felé vegyem az irányt. Ott már javában zajlott a soundcheck, háttérben pedig a méregerősre sikeredett új korong, a Dark Roots of Earth borítójának részlete feszült. A fiatal német illusztrátor által készített kép egyébként az egyik legjobb Testament borító, ami valaha készült. Aztán megérkezett a banda, és kezdetét vette a pusztítás. Harmadszorra láttam őket élőben, de azt kell mondjam, magukhoz képest is csúcs formában voltak. Ott kezdődik a dolog, hogy Gene Hoglan a csillagokat is ledobolta az égről. A többek közt Death-t és Strapping Young Ladet is megjárt dobos játéka önmagában elvitte volna a bulit a hátán, élvezet volt figyelni minden mozdulatát. Viszont rajta kívül még négy vérprofi zenész volt a bandában, akik olyan energiával nyomták a thrash-t, mintha nem is 25 éve lennének a pályán, hanem sikerre éhes kezdők lennének. Bizony, ezek a negyven-ötven közötti fazonok iszonyatmód taroltak, szó sem volt pusztán a korai sikerlemezekre építkező, poros nosztalgia buliról. Alex Skolnick a ’80-as évek gitárhőseit idézve rohangált fel-alá, közben pedig a keze is játszi könnyedséggel szaladt végig a hangszer nyakán. Kinézetével ki is lógott a vérthrasher fazonok közül kicsit, de amit és ahogy lejátszott, az hibátlan volt. A felhozatal is álomszerű volt: az új lemez első négy dala elhangzott, köztük a klipes Native Blood és a Gathering legkeményebb dalaival vetekedő True American Hate is. A címadó közben egy technikai malőr következtében elszállt a cucc, de ez a közjáték sem akasztotta meg őket: visszatértek a thrash himnusz Practice What You Preach-csel. A korai hívek is örömtáncot lejthettek a Preacher, az Into the Pit, na meg az Over the Wall hangjaira. Már épp kezdtem volna a Gathering érát hiányolni, amikor is legördült két fekete vászon Free Randy felirattal, a Lamb of God énekes iránt vállalt szolidaritásuk jeléül, és belecsaptak a D.N.R.-ba. Az előző album címadó dalával búcsúzó csapat a hírnevéhez méltó bulit nyomott, így ennek és az új lemeznek a fényében kijelenthetjük, hogy a régi nagyok közül egyértelműen ők viszik jelenleg a pálmát, ha thrash metalról van szó.
Kíváncsi voltam, ezek után mire lesz képes a második generációs, modern thrash metal koronázatlan királya. A 2000-es évek környéki nu metal kirándulás után a tradicionálisabb vonalhoz visszataláló banda, 2003 óta töretlen sikerrel menetel előre. Mind a Blackening, mind a tavalyi Unto the Locust hatalmas siker lett, ráadásul a megszilárdult felállás révén félelmetesen jó koncertbanda lett belőlük. Erről már a Hegyalja fesztiválon is megbizonyosodhattunk, valamint arról is, hogy ’99 körül leginkább a Scooterbe illő, hidrogénszőke hajjal rendelkező Robb Flynn, szép folyamatosan visszatalált farmermellényes ősmetalos önmagához.
Nem meglepő módon a ’Locust kezdőszáma, a I Am Hell nyitotta a bulit. Akárcsak a Testament alatt, itt is először iszonyatosan előtérben volt a dob, de aztán sikerült a gitárokat is arányosan kikeverni. Ami kellett is, hiszen az első lemezes Old, vagy a fenomenális Imperium riffjei úgy ütnek igazán. A három évvel ezelőtti koncerten Robb énekhangjába tudtam egyedül belekötni, most azonban összeszedettebb volt, magabiztosabban énekelt. Nem egy virtuóz énekes, de érzelemmel teli dallamai vannak, és nem utolsó sorban iszonyat jó frontember. This Is the End, Locust, Darkness Within: itt volt az utolsó korong színe-java. Az utóbbinál egy elektroakusztikus gitár is előkerült, Flynn pedig a fényekkel megtámogatva igazi metalikonként festett. Rosszul mondtam: nem csak úgy festett, az is. Randyért ő is szót emelt, valamint az átkötő szövegeiben még azoknak is megdobogtatta az acélszívét, akik az ilyesmi klisék elől sírva menekülnek. Közvetlenül, barátságosan szólt hozzánk, metal rajongókhoz, túlzások nélkül egyszerűen, mégis megkapóan. El is szégyelltem magam kicsit, mikor közölte, hogy egy metal koncerten sajgó nyakú, sajgó lábú, magukból kivetkőzött fanokat szeretne látni, nem pedig a fényképezőgépet vagy a telefont nyomogató embereket. Mentségemre szolgáljon 99%-ban én is headbangeléssel voltam elfoglalva, és csak a megírandó cikk miatt jegyzetelgettem. A Blackeninget a Beautiful Mourning, Aesthetics of Hate, na meg a Halo képviselte, de előkerült a Bulldozer (élőben iszonyat energiákat szabadít fel ez a dal) és a Ten Ton Hammer is. A bulit pedig nem is zárhatták volna mással, mint az elementáris erejű Davidiannel. A Machine Head jött, látott és hengerelt. Ezt követően nem is tudom elképzelni, hogy lehetne ennél jobban megfogni 2012-ben a metal zene lényegét. Hatásos, de nem hatásvadász, végtelenül energikus előadást láthattunk, és láthatóan ők is iszonyatosan élvezték az egészet. Robb arcára nem egyszer kiült a „nem hiszem el, hogy ennyire szeretnek minket” kifejezés. Pedig úgy volt: a közönség a tenyerükből evett, és ez nem lehet véletlen.
Ez a csütörtöki nap sokáig fog élni az emlékezetemben, egyszerűen nem találtam hibát egyik előadó teljesítményében sem. Éjfél után még a svéd tradicionális metalt játszó Sabaton koncertjébe is belenéztem, és ott is kegyetlen jó hangulat fogadott. Az Art of War és a Primo Victoria hangjaira sokszáz kéz emelkedett a magasba, Joakim Brodén pedig megtermett, tetovált őrmester módjára vezényelt. Ha a többi nap is ilyen színvonalasra sikerült, akkor biztosra veszem, hogy rajtam kívül is sokan lesznek, akik az eddigi legjobb FeZenként fognak nyilatkozni az ideiről.
A képek a FeZen Facebook oldaláról származnak.
