2012. július 22.
Tracklist:
01. After The End
02. Nothing Left For Me
03. Anger Denial Acceptance
04. I Want You To Know
05. Murder Suicide
06. The Endless Disconnect
07. I AM Damage
08. Ploratio Morbus
09. Everything Everyone Everywhere Ends
10. The Reckoning
11. God Complex (Anger)
12. Motive Method Opportunity (Denial)
13. Exit Wounds (Acceptance)
Lassan tíz éve, hogy a boltok polcaira került az ez idáig legutolsó Spineshank korong, a Self-Destructive Pattern, amit akkor egy olyan zenekar adott ki, ami az éppen hanyatlásba forduló, de még mindig borzasztóan népszerű trendhullám tetején csücsülve szemlélte a nagyvilág eseményeit. Habár a nu metal mindenki által ismert, lemezmilliomos alfa-hímjei mellett nem sok vizet zavartak, a kezdeti, egykaptafás próbálkozások után, az ezredfordulótól fogva kétlemeznyi jó hanganyagot sikerült összegyúrniuk a ’90-es évekből hozott indusztriális, illetve Fear Factory hatások újrahasznosításából. Aztán frontembert cseréltek, feloszlottak, Jonny Santos énekelgetett egy kicsit Temper nevű projektje keretei között, majd megpróbálta meglovagolni a következő trendhullámot a Silent Civilian nevű ballasztzenekarral, végül 2008-ban rájöttek, hogy Spineshank nélkül nem élet az élet, így aztán ismét eredeti felállásban koptatják a világot jelentő deszkákat.
Egy dekád nagyon hosszú idő, és mivel azóta már a metalcore is csak ugyanazokat a köröket futja, hogy elhitesse az emberekkel, maradt még némi húscafat azon az ominózus csonton, az elsőként felmerülő kérdésre, nevezetesen: mit várhat a hallgató 2012-ben a kilenc év után visszatérő Spineshank-től, talán túlzottan snassz lenne a verítékről és a könnyekről szóló, azóta közhellyé degradált Churchill idézetet elpuffantani. A mainstream metálzene az elmúlt években nem termelt ki olyan ikonokat, akik egyként tudták volna maguk mögé állítani a teljes közönséget, így aztán mértékadó iránymutatás hiányában, kénytelen-kelletlen, a letűnt idők megidézése lehetett az egyetlen kézenfekvő választás, ami egy ilyen zenekar estében – jól megírt dalokkal – egészen előnyösen is elsülhetett volna, de sajnálatos módon nem így történt. Hogy miért nem, annak számos oka van, melyek közül a legmeghatározóbbnak a fent említett dalírói kitétel megsértése tekinthető, hiszen az indusztriális elemeket szinte teljesen negligáló Anger Denial Acceptance-en nagyítóval kell keresni az igazán kiugró, fogós pillanatokat. Már a megjelenés előtt a nyilvánosság elé tárt felvételeken érezni lehetett, hogy eljárt felettük az idő, amit a nagylemez végighallgatása után immáron száraz tényként is kezelhetünk, hiszen akár a Self-Destructive Pattern slágereit sután imitálni próbáló, izzadságszagú tételeket, akár a Silent Civilian utómorajlásait nyögő kompozíciókat szemléljük, lerí az egészről az ötlettelenség, illetve az esetleges szemléletmód, amit végül az önismétlés csapdája tesz teljessé. Mindezek mellett a néhány valóban megkapó pillanat, mint amilyen például a kicsit a Refused-ra emlékeztető The Reckoning vagy a kórusával azonnal a fülekbe masírozó The Endless Disconnect, kevésnek mutatkozik az egyébként szürke hanganyag elhúzására, ami több mint háromnegyedórás játékidejével amúgy is túlzottan hosszúnak bizonyul ahhoz, hogy maradandó élményt okozzon.
Pedig láthatóan igyekeztek tudatosan felépíteni az Anger Denial Acceptance-t, az átvezetők, illetve kórusok segítségével helyes arányokat kialakítani, ugyanakkor a változatosság, mint szempont, kimaradt a merítésből, ami leginkább abban nyilvánul meg, hogy szemlátomást nem tudták közös nevezőre hozni a Self-Destructive Pattern egyes részeinek átemelését, illetve a metalcore sablonok természetesnek tetsző integrálását, így aztán – főleg az eltelt éveket figyelembe véve – joggal nevezhető bántóan gyengének végeredmény. Márpedig így ez egy 2012-ben feleslegesen létező zenekar meglehetősen felesleges lemeze – kár érte.
4/10
