The Contortionist – Intrinsic

Ám mielőtt belemerülnénk az Intrinsic világába, nem árt, ha tisztázunk néhány dolgot. A The Contortionist zenei karrierjét ismerve szembetűnő egyfajta folyamatos fejlődés, amely ha logikánk helyes, jelen album esetében még tovább folytatódott. Az első EP (The Shapeshifter) még jórészt elveszett a hasonszőrű deathcore rengetegben, a második felvonás (Apparition) már jóval többet sejtetett, míg az Exoplanet már egy igazán kiteljesedett, átgondolt anyagként érkezett lejátszóinkba. Nagyszerűen példázta, hogy a srácok többre hivatottak, mint randomgenerátorral előállított breakdown tengerek kipengetése. A hangulat és a változatos dallamvilág tükrözte az általuk is bevallott inspirálók hatásait, de mégis képesek voltak egészen egyedivé varázsolni ezt az egyveleget. Az azóta eltelt idő alatt még inkább beleásták magukat az olyan zenekarok munkájába, mint a Cynic, a Between The Buried And Me vagy a Rush – valamint Jonathan Carpenter most már a számírási folyamat első percétől jelen volt, nem az előd (Dave Hoffman) énektémáiból szemezgetett, mint az előző felvonás esetében, valamint saját elképzeléseit is beleszőhette az új tételekbe. A progresszív stílus tehát mindig is lételeme volt az indianapolisi ötösnek, most azonban még tovább merészkedtek. A kérdés inkább az, hogy mekkora az a változás, amit nyugodtan megléphetnek? Sokan vannak, akik a csattogó, mély ritmusok miatt szerették meg az előző albumot, a rövidebb, lágyabb részek pedig hangulatfokozó, kiteljesedő elemként voltak jelen. Az Intrinsic azonban jobbára elhagyta ezt a kitaposott ösvényt – de képes-e úgy újat mutatni, hogy közben a régi rajongók sem fordulnak el a csapattól?

Újító szándékukat pedig egy percig sem szándékozzák véka alá rejteni, a nyitó Holomovement mindenki számára egyértelművé teszi, hogy miről is lesz szó az elkövetkezendő negyvenöt percben. Persze ez talán egy kissé túlzás is a részükről, ugyanis a később felcsendülő dalok között lesznek az Exoplanetre jobban emlékezető megoldások is, az azonban nyilvánvaló, hogy az debüt arányait egy merész húzással felcserélték. Jelen album nagy részét a tiszta, lágy énektémák uralják, valamint a sajátos atmoszférájú, elszállós részek – a deathcore gyökerek csaknem teljesen kigyomlálódtak, alig fél-fél percekre tudnak a felszínre törni, hirdetve honnan is indult ki ez az egész. Ez egy igen más felépítésű elegy, és a legjobb: ismét működik. Az album készítése során a legfontosabb célkitűzés ezúttal a hangulat megformálása és mederben tartása volt, ez pedig rendkívül jól sikerült. Ilyen egységes atmoszférával kevés lemez van felvértezve, az elejétől a végéig átjárja egy jól felismerhető hangulat – sokkal inkább egyben van ilyen szempontból, mint a már sokat emlegetett Exoplanet, éles váltásaival. Az űr végtelen sötétsége, rejtelmessége, valamint az emberi elme nyugtalansága járja át a levegőt, a dalszövegek is rendkívül összetettek – néhol talán volt is egy-egy erőltetettnek ható sor. A legfontosabb dolog tényleg az egységesség volt, itt a gitárok, a basszusgitár, a dobok, a szintetizátor között nincs kiemelkedő hangszer, nincs igazán szólóra alkalom és igény – eltekintve néhány rövidebb szösszenettől -, minden a hangulat megszilárdítását hivatott még inkább erősíteni. Persze ez alatt nem kell azt érteni, hogy elfelejtették volna használni a hangszereiket, nagyon is jól használják őket, a számok folyamához legjobban illő megoldásokat alkalmazzák. A technikásság nem annyira a nehéz riffekben, sokkal inkább a gyönyörűen összetett részletekben mutatkozik meg. Sokkal több szokatlan témát szőttek a zenéjükbe, nem egy meglepetés ért – például a Sun Of Nothing féle zongorakiállás a Sequential Vision című számban, vagy az olyan ripityára tört ritmusok, mint a Anatomy Anomolies második felének taktusai. Persze lecsökkent a keményebb részek száma, de a rájuk jellemző zakatoló breakdownok ettől függetlenül több helyen is előfordulnak, valamint sejtelmes gitárakkordozások is megmaradtak. A hangzásra nem is térnék ki különösebben, mert hasonlóan az első albumhoz, ismét eltalálták a beállításokat, tehát egy jól megszólaló lemezzel találkozhatnak azok, akik lejátszójukba helyezik az anyagot.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=VUY04BFJ_3g

Persze a fentebb írt dicshimnusz mellett nem mehetünk el a néhány kisebb hiányosság mellett sem. Az egyik egyértelműen Jonathan megváltozott üvöltéseiből fakad – az előző albumon hallható mély orgánum alig-alig ismerhető fel itt, és sajnos jelen esetben nem sikerültek olyan jól ezek a részek. Ugyan kevésszer kerül előtérbe ez a fajta ének, de határozott visszalépésnek tűnik. Hasonlóan sajnálatos az igazán emlékezetes gitártémák hiánya. Ahogy már szó volt róla, itt a gitárok is mind az egységes egész részeként a hangulat megformálásában vettek részt, de mégis fájó lehet az Exoplanet nagyszerű témái után tudomásul venni, hogy nem lesz még egy olyan szám, mint a Flourish, vagy a Vessel. Ez talán kevésbé negatívum, csak az ilyen gitárok iránt a normálisnál veszélyesen több érzelmet mutató egyéneknek lesz egy pillanatra elszomorító, mint jómagam. Azonban minél többet hallgatja az ember az Intrinsic dalait, annál inkább képes átjárni a hangulat, és feledteti ezt a néhány hiányosságot. Ugyanis annyira egyben van az egész, hogy elsőre talán nem is képes teljesen befogadni a hallgató, nem képes kibontani mindent, ami benne van ebben a tíz kimondhatatlan című tételben. Azoknak is megéri próbálkozni vele, akik az előző album fényében valami olyanra vártak, mint az Exoplanet – akik pedig eddig is örömmel nézték a folyamatos progresszív metálba hajlásukat, azt hiszem, minden percét szeretni fogják. Hatalmas előrelépést tettek ezzel az albummal, az elején felmerült kérdésre szerintem egyértelmű a válasz: bekerültek a nagyok közé, immár végleg.

9/10