1. We Are All Slaves (3:36)
2. Deathlike Addiction (4:17)
3. Cold Dead Skin (3:48)
4. Celestial Revulsion (3:37)
5. Give It Away (3:42)
6. C7618K76 (4:39)
A finn The SIN:DECAY történetébe nem szeretnék belebonyolódni, mert lényegtelen. A Rehabilitation (melyről most olvasol), az első anyaguk, „6-panel Digipak Mini-CD”-nek írják mindenhol, ami annyit takar terjedelem szempontjából, amennyit egy tisztességes EP szokott. Szerepeltek még 4 kisebb-nagyobb válogatáson, és a Synæsthesia – The Requiem Reveries 3 zenekar alkotta split-jén; …Oceans + Havoc Unit + The Sin:Decay. A splitek ritkán örvendeztetik meg a nagyérdeműt azzal, hogy homlok egyenest ellenkező zenekarok és műfajok találkoznának rajta, így aki egy kicsit jártasabb a sötét elektronikus ipari scenben az könnyen besorolhatja a helsinki bandát valahova, de hogy ne húzzam az idegeket; műfajilag valahol a populáris (szintipopra épülő — elektronikus) mély ipari zene erős riffekkel és torzított rideg vokálokkal. Valahol a Deathstars emészthetősége és a The Kovenant – Animatronic lemeze között mozog a dolog, na de lássuk, mitől is fagy meg az éter, ebben a cyber hibrid 23 percben?
A kezdő We are all slaves dallam és érzésvilága egyértelműen sokat merít az egykori rádió pop csapat nagy sikeréből, a Bronski Beat – Smalltown Boy-ból, amit a Paradise Lost is sikeresen feldolgozott.
Aztán tovább gurul a The SIN:DECAY álmatag szekere, a Deathlike Addiction hasonló dolgokkal operál meghagyva a kellemes szintipop alapokat, és itt is alkalmazzák a leállásban olyan jól hangzó Lex Icon aka Nagash (Stian Arnesen) (The Kovenant) féle vokál ömléseket (melyek egy picit Marilyn Manson-osak — így tehát korai Skinny Puppy is egyben, haha), a szépen riffelgető Deathstars lépegetéseket, a végeredmény, egy kellemes utaztató ipari egyveleg, amely 2:09-től megszakítva a szépséget, erős riffekbe burkolózva súlyos témákat sorakoztat fel. Az alap rendesen ipari és akad egy kis populár noise is itt-ott, majd visszajön egy lassú és jól sikerült üres leállással a kezdet és tovább haladunk. Már itt is a kissé talán klisé című Cold Dead Skin, melynek kezdése egyértelműen EBM, a Terminal Choice és a Suicide Commando szokott hasonlóan bevezetni az erdőbe, itt azonban a dallamok megint csak kellemesen beállnak, a zakatoló gitárok, akár egy hideg reggelen a vonat, visz a semmibe… az album egyik legjobb dala, mindentéren eltalált a hangulat és a végeredmény pár hallgatás után belénk issza magát és lehengerel! A Celestial Revulsion kezdése eszembe jutatta azt a bandát, amiről esélyes, hogy megfeledkeztem volna a cikk közben, a 99-es Sundown — Glimmer albuma rengeteg hasonló hibridből állt össze, velük csak az volt a baj, hogy mire önmagukra találtak, addigra szépen megszűntek… a basszus első igazi kihallására csak itt kerül sor, iszonyat koszos és mélyre hangolt, akár a világfájdalmat osztó és feldolgozó korai Misery Loves CO. és hasonlóakat hallani a brazil politikai Sepultura csodában, az indusztriális kalapács őrjöngésen, az első NailBomb-on is. A refrének amúgy eltaláltak, de nagyon erősen hajaznak a The Kovenant legkorszakalkotóbb lemezének megoldásaival, sebaj! Egyre gyakrabban tapasztalom, hogy bizonyos stílusokban már egyszerűen nem lehet újat alkotni, csak szervesen felforgatni és újra összeállítani a műfaj már jól ismert szegmenseit, a dekonstrukció egyik legerősebb záloga éppen az ilyen rideg, kiélt, gépies, elektronika és ipari hatások érte metál bandáknál esedékes. A lényeg nem is az, hogy egyéni legyen, hanem hogy magával ragadó, élvezhető, egy szó, mint száz: eladható és jó. Azt hiszem ez a finn The SIN:DECAY esetében maradéktalanul sikerült, ebben erősít meg a lépegető, depresszív és destruktív Give It Away is, kiégett és üres, akár egy város bombázások után, tele fájdalommal, emlékezéssel és halállal. Aztán a végére egy kis zajos ébresztő, súlyos felvezetésű, igazán beteges C7618K76, amelynek megoldásai megint csak rendesen hajaznak a már fentebb említett Sundown — Glimmer lemezére. Ez a dal az album legnehezebben emészthető nótája, s itt érzek először a végére egyértelműen post-apokaliptikus elemeket, avagy a jövőt… Ez talán az egyetlen olyan elem, amelyben igazán egyéniek, míg a Deathstars, The Kovenant, Sundown egytől egyig a jövőről értekeznek, jó vagy rossz embertelen sci-fit teremtve, addig a finn srácok inkább a jelen és a közeljövőt szemlélik. Igaz tágasan, hiszen kacsingatnak ők a megismerhetetlen űrbe, a dalokban benne fogant némi kozmikus magány, de nem meghatározóan vannak jelen.
A borító a maga nemes egyszerűségével ugyanezt a jelen-jövő-fikciót eszközölt mutatni, engem nagyon eltalált, na de aki egy kicsit ismer, az tudja, mennyire fanatikusa vagyok a gázmaszkoknak és a post-urbánus militarista környezet ábrázolásnak… a The SIN:DECAY zenéje sokban olyan, mint egy gázmaszk, megszűri a világ fertőzött örömeit és bánatait, létrehoz egy steril és önmagunknak való hibrid rendszert, amin kívül rekednek a mindennapok és a fényes, ingerekkel teli külvilág. Ha a Rehabilitation hallgatására adod a fejed, valóban felejtsed el mindezeket, s azt hiszem ez a része sikerült legjobban, meggyőzőek, nem is kicsit! Nagyon!
Ha merülni akarsz egy hibátlan cyber világba, akkor méltó társad lesz az egyéniségben nem is jeleskedő, de összképet szépen formáló finn brigád… 3, 2, 1… az utolsó zsilip is bezárult, jó utat hercegem!