A Dead Poetry zenéje nehéz esetnek mondható, sok mindennel hasonlatos, rengeteg műfajból merít, milliónyi a hatás, de semmi sem érhető tetten, ahogy éppen kevertsége miatt végtelen számú szubkultúrához (és emberhez szól) mégis csak nagyon keveseknél ér majd sikeresen célba. A német banda 2006-ban alakult Rottleberode-ban, s nagyon széles barázdát hasít ki magának… mindig is bajban voltam azokkal a csapatokkal, melyeknek műfaját nem tudtam 2-3 stílus meghatározással lezárni, a végeredmény is kétes és a befogadás is szétszórt. A halott költőiség romantikus posztumusz hadjáratának komponensei olyanokból állnak, melyek, bár mint műfajok megférnek egymás mellett, de nem ilyen összetételben… Death/ Thrash/ Progresszív/ Gothic Metál. Na szóval kibaszott vastag fatörzs, kemény dió és meg nem dugható szűzlány, haha. Eddig mindösszesen egy anyagjuk jelent meg, melyről éppen most olvasol. S meg kell, hogy mondjam, a lerágott fotómanipulációk kora ellenére nagyon kellemes kis körítést kapott a Fragile, holott szerzői kiadás, melynek egyetlen észrevétele csupán a hangzásban érződik, néha hangosabb a vokál a kelleténél illetve a gépi dobbal se vagyok mindenütt kibékülve hangzásilag. Szóval a logójukat és a borítót nézegetve a progresszív és a gothic metál szinte magától értetődik, de a death és thrash dolgokat nehéz bárhova is tenni; holott nagyon is beleívódtak a 6 német srác produkciójába. Na de lássuk mit is takar ez a vérrel és fájdalommal mohón átitatott, némileg személyes és vívódással teli, kliséket csak minimálisan érintő közel 40 perc…
A Fragile 9 (+ egy intro és egy outro) dalból építi meg nem túl könnyen végigjárható labirintusát, holott szinte minden dal ugyanarra a koncepcióra dolgozik rá; zongorás kezdés melyből szépen kiépül egy masszív atmoszférikus középtempó, keringő erre-arra, burjánzó dallamvilágok és sodródások (ebben érhető utol a progresszív jelleg), a gitárok teltek, de leginkább a szaggatás jellemző rájuk, egyszerű kemény riffelések, másutt súlyos beindulások, melyek egy minimális black metál bázist is magukban olvasztottak. A thrash érezhető, mint műfaj, de színtisztán sehol sincs jelen (kivétel a Dreamchaser utolsó 1 perce). A basszusjáték dallamos és szépen szól, a gitárok kellően agresszívek, a szintetizátor, pedig a gothicra jellemzően csilingelő, mélységes, s persze gyönyörű. Sören Schäffner hangja kifejező, remekül játszik a komor beszéddel, tiszta énekkel, károgással és hörgéssel egyaránt, egyedül a Dementia című nótában kap segítséget, kiegészítő női vokál terén. A kezdő Nightmare viszonylag gyengécske, bár a refrénje erős és kellemes egyszerre, aztán ahogy haladunk és telnek a percek és trackek, érezhetjük, hogy egyre mélyebbre és mélyebbre jutunk, így érkezünk meg a záró Nevermore-hoz is, amely nem csak kemény és durva (mind zeneileg, mind vokál terén), de nagyon eltalált is egyben. Mondhatni minden benne van, amivel az egész lemezen kísérleteztek, itt sikerült igazán mindannak összeérnie… szinte már egy atmoszférikus death/black, melyben érezni a valós érzéseket és őszinteséget. Dreamchaser tipikus példázata a középtempós szaggatásaiknak, melyek keresztül-kasul szabdalják a lemezt.
Nem egy könnyed próbálkozás ez a közel 40 perc, nem adja magát egykönnyen, melynek köszönhetően nagyon kevés embert tudnak majd igazán megfogni vele, ám a tehetség és az elszántság, a koncepció és az újítás tagadhatatlanul bele lett préselve a lemezbe. Ez utóbbi a legjobb az egészben, hiszen egy olyan műfajban, melyet tönkre tett a külsőség és a klisék parádézása, nagyon nehéz olyan készíteni, mely túlmutat a temető kapuján, s pár gyönyörű pózoló góth szobron…
Zárásképpen a nehézkes falat miatt felsorolnék olyan zenekarokat melyeket itt-ott kihallottam… régi Anathema, régi Katatonia, újabb Atrocity, Lacrimosa, régebbi Samael (zongora alapok néhol totálisan), késői Rotting Christ, korai Celestial Season, My Dying Bride, In Flames (pár gitárkiállás), korai Cemetery of Scream, Winter of Vehemence…
