2012. július 2.
Tracklist:
1. In Misery
2. I Loved
3. In Fear
4. I Hated
5. In Regret
6. .
7. I Destroyed
8. ..
9. In Death
10. I Created
A brit The Elijah abban a reményben alakult meg néhány éve, hogy a poszt-rock dallamíveit, eszközeit valahogy úgy formálják, hogy az közvetlenebb, átélhetőbb alakot öltsön – vagy pont fordítva, hogy egyszerű screamo/poszt-hardcore dalok kapjanak a révedés hivatalos műfajától monumentalitást és gazdagabb érzelmi világot. A végeredmény ennek megfelelően nem lett túl különleges, a 2010-es A Son: A Disease EP-nek azonban nem is ez volt a célja, inkább a kívánt hatás elérése, és a névjegy letétele (az első EP körül nem volt túl nagy hírverés). Mivel ezek sikerültek, így jöhetett is a nagylemez, mellyel leplezetlen céljuk az volt, hogy ezentúl a Devil Sold His Soul, vagy A Hope for Home csapatokkal együtt emlegessék őket.
Arról már többször is szót ejtettünk, hogy a DSHS milyen stabilan ott van az utóbbi évek legkiemelkedőbb csapatai közt, és ezt az Elijah fiai sem gondolják máshogy, hiszen a gitáros Jonny Renshaw-t kérték fel producernek, a vezetésével pedig sikerült is elkészíteniük egy olyan albumot, amely a bandát a poszt-rock élvonalába küldheti. Az I Loved I Hated I Destroyed I Created egy konceptalbum, ami jelen esetben nem azt takarja, hogy a zenét hallva és a szövegeket olvasva egy történet állna össze, hanem azt, hogy egy változatos és kerek utazást kapunk kicsivel több, mint háromnegyed órában. Annak ellenére, hogy vannak instrumentális dalok, billentyűk, vonósok és két énekhang is, ebben a 46 percben nem történik semmi olyan, amit már ne hallhattak volna a stlíus elkötelezett rajongói, ugyanakkor az egyes dalok (főleg azok, melyekben van ének) olyan erősre, jobban mondva hatásosra sikerültek, hogy teljesen értelmetlen rajtuk számon kérni azt, hogy nem kívántak újat hozni a kiabálós poszt-rockba. Szeret, gyűlöl és pusztít az album, az alkotás pedig nem létszükség: ahogy egy jó zsarufilm, ez is működőképes eredeti gondolatok nélkül is, mert amíg profi zenészek játszanak rajta felfokozott, giccsbe hajló dallamokat, miközben két remek énekes osztja fel az érzelmes szövegeket, addig ez működni fog, ha a játékidő és a hangszerelés engedi. Sok hasonló lemeznek kell még ahhoz születnie, hogy érzéketlenedjünk a recept iránt, és az Elijah ilyen szempontból jókor és jól zenél: a jobb híján „ambient hardcore”-nak nevezett irányzat nincs túljátszva, és ha túl is lenne, egy ilyen album értékeiből az sem vonna le túl sokat.
8/10
