„Egy friss tinta íze” – így debütált tíz éve a The Used

Kétség sem férhet hozzá a The Used jó időben volt jó helyen, s az olyan lemezek, mint a Tell All Your Friends, a What It Is to Burn vagy az The Illusion of Safety (akkoriban gyakran kapott emocore címkét) stb. közvetetten csak egymást erősítették, egyre több emo és poszt-hardcore ihletettségű csapat került a reflektorfénybe. Olyan bandák terjedtek el az amerikai fiatalság lejátszóiban, amelyek különösen nagy figyelmet fektettek a nyílt önkifejezésre, s ennek köszönhetően írtak olyan dalokat, amelyek nem csak hangulati, de érzelmi hatással is rendelkeznek. A The Used debütlemeze pedig 100%-ban tartalmazta mindazt, amelyre egy érzelmileg ingatag fiatalnak szüksége volt: együtt énekelhette a magányról, elszigeteltségről, továbblépésről, szerelemről, reményről, fájdalomról, kóros szenvedélyről, valamint az öngyilkosságról szóló dalokat, így az embernek a lejátszó lett a pszichológusa, a lemez pedig a terápia. A Self-Titled „csomagolása” a meghasonlott, törött portréval jobban nem is jellemezhetné azt a közönséget, amelyet keres a szenvelgős, kitörésekkel gazdagon tarkított, kifejezetten depresszív dallamaival. Maga az album az emo újragondolásával (értsd: beemelésével a műfaji határok közé) építette fel zenei eszköztárát, amelyben ugyanúgy megtalálhatóak a punkos sodrás foszlányai, a pop-punkos ütemek és akkordhasználat, a rockzenei háttéreffektek, mint a Glassjaw-féle poszt-hardcore egy kicsit lágyabb üzemmódban. A dalok többsége egyenesen mestermű a műfajában, a Self-Titled slágercentrikussága olyan maradandó, hangulatában – és fordulatszámában kissé belassult – dalokat szolgáltat, amelyek garantáltan beleragadnak az ember fülébe. Az olyan tételek, mint a kiválóan nyitó Maybe Memories, az übersláger The Taste of Ink vagy tinikedvenc Buried Myself Alive: „ … and if you want me back you’re gonna have to ask” – mind-mind együtténeklésért kiáltanak, érzelmileg teljesen berántják az embert, s okosan adagolják az adrenalint. A dalszerkezetek azonban nem elég változatosak, változó gyakoriságú váltások közepette a refrének köré épülnek, sokszor önismétlőek, s ehhez még az is hozzátartozik, hogy többnyire a dalok is nagyon átcsapnak a balladikusság lovának a túloldalára (ez ölte még később a bandát a barokkos túlképzések mellett), s nem igazán szándékoznak visszavánszorogni a helyes útra.

Emiatt is kullogott a fent említett, érzelmekkel játszó lemezek mögött kicsit minőségben a Self-Titled, ugyanakkor, mint emocore korong a 2000-es évek korai szakaszának egyik legnagyobb alapvetése, a műfajjal való ismerkedés során megkerülhetetlen, s egyben remekül meghúzza a határt az emo/pop-punk és az emocore közötti nem is olyan nagy szakadék között a megkülönböztető elemek felsorakoztatásával. Talán a legpopulárisabb (legpoposabb) emocore album, amely valaha készült, s talán „a legtöbb emberhez eljutott emocore lemez” világcsúcsát is ez a dalcsokor tartja, olyan – még nagyon népszerűnek mondható – emocore klasszikusok előtt, mint a They’re Only Chasing Safety, a Make Yourself Sick vagy a Too Bad You’re Beautiful. Ez pedig mindenképpen elismerést érdemel.