Fear Factory – The Industrialist

A két éve megjelent Mechanize alapján arra lehetett következtetni, hogy nincs. A korai alapvetéseken kialakult világhoz sokat már Dino nélkül sem tudtak hozzá tenni, inkább csak dallamosodtak. Viszont tagadhatatlan, hogy például a 2004-es Archetype rengeteg maradandó dalt tartalmazott (Bite the Hand That Bleeds, Cyberwaste, Archetype és még sorolhatnám). A 2010-es „összeborulós” lemez némileg visszatérést jelentett a ’90-es évekhez: morcosabb, harapósabb ám nem kevésbé hatásos tételeket tartalmazott. Így aztán akinek nem jelentett problémát az innováció hiánya, azt az alkotást is a keblére ölelhette. Az új produkció azonban elődjénél némileg szürkébbre sikeredett.

Az előző bekezdésből könnyű kikövetkeztetni, hogy nem abba fogok belekötni, hogy nem egy újabb Demanufacture amit hallok. Ilyen irreális elvárásokat kár volna bármelyik alapbanda iránt támasztani, hiszen ami egyszeri és megismételhetetlen klasszikus, az a zenei nívón túl épp attól az, hogy egy adott korszak termelte ki magából. Ami akkoriban meghökkentőnek számított, az ma már bevetté, vagy rosszabb esetben sablonossá vált. Épp ezért lehetetlen lenne ugyanazzal a zenével világot váltani. A probléma ott kezdődik, amikor már nem igazán képesek szórakoztatni a jól bevált zenei fordulatok. A Fear Factory életműben ennél a lemeznél jött el az a pont, ahol ez megtörtént.

A tíz tételes albumot egy koncepció járja át, aminek a középpontjában – nem meglepő módon – egy gép áll. A dalok ennek vannak alárendelve. Így lehetséges az, hogy az utolsó két szerzemény egy instrumentális, illetve egy zajkollázsnak mondható hangulatfestés. Valahogy azonban az igazán ütős kompozíciók hiányoznak, aminek lehet az az oka, hogy túlságosan a sztorira koncentráltak ezúttal. A lemez gerincét alkotó számok közül a tipikus FF slágernek mondható Recharger emelkedik ki, direkt, a Mechanize világára hajazó megközelítésével. A fő különbség a két lemez közt, hogy ezúttal az elektronikával és a szintikkel is merészebben kísérleteznek. A Difference Engine a maga egyszerűségében újabb üde foltja a lemeznek, a vége fele pedig egy kísértetiesen Mastodonra emlékeztető dallammal is sikerül megspékelni. Talán ezután ellentmondásnak fog tűnni, de Bell hangja továbbra is nagyon tipikus, hozza a tőle elvárt karakteres refréneket, még az olyan elborult tételekben is, mint mondjuk a God Eater.

Összességében nincs nagy baj az Industrialisttal, csak épp lehetett volna erősebb is. Logikus következménye a két évvel ezelőtti albumnak, némileg több hangulati elemmel, egy kevésbé dalközpontú megközelítésben. Valahogy ez tőlük kevésnek hat, és bár tudjuk, hogy a fénykorba nem képesek ők se visszarepíteni, de egy Archetype szinten jól megírt dalcsokorral azért még megörvendeztethetnének bennünket.

6,5/10