2007. szeptember 21.
Tracklist:
1. This Is Really Testing The Patience I've Never Had„Egyikünk sem képzett zenész,” — mondja Christopher, a dobos. ”Egyszerűen csak a lehető legelbaszottabb zenét játsszuk.” A 2004-ben alakult, az eredetileg Mother Fucking Black People nevet viselő ám ezt a még hülyébben hangzó, viszont a gettókban nagyobb túlélési esélyt biztosító Heavy Heavy Low Low-ra lecserélő csapat negyedik lemeze sem kevésbé zakkant. Ha vizuálisan kéne ábrázolni a lemezt, biztos egy tucat elmeroggyantat rajzolok egy gumiszobában, amint késsel szabdalják egymást egy fűzöld, ondóval teli plüssmaci miatt.
Gyerekek, ez a lemez durva. Pont. Van itt minden, hardcore, grindcoret megszégyenítő számhosszak és struktúrák, punk elemek meg breakdownok is szép számmal. Ezt az egyveleget talán a Number Twelve Looks Like You kedvelői értékelik talán a legjobban, de aki nem egy zenei sznob és nyitott egy elvetemült grind/math/hardcore keverékre, annak bőszen tudom ajánlani.
A nyitó This Is Really Testing The Patience I’ve Never Had nevének hosszúságát jól egyensúlyozná a mindössze harminckét másodperces futamidő, ha az a fél perc nem lenne minden idők egyik legbetegebb harminc másodperce. Ha a pusztító bevezető után agyunk megmaradt cafataiban maradt elegendő feszültség, akkor a vállalkozóbb kedvű delikvensek elképzelhetik, mi vár rájuk a maradék 21 percben. És feltehetően el is találják. Tipikusan az a zene, amivel garantáltan átszabhatod az ovis kisöcséd világképét. A „ki-hallgat-durvább-zenét” versenyeken pedig nyomd be a korongot, tuti tiéd a kannásbor!
Nem emelnék ki számokat, mivel nagyon hasonlítanak a tételek, de nem is várunk el lényegi különbségeket, amikor a leghosszabb szám 2:27… Amit kapunk, az egy EP-nyi tömény gusztustalan math/grind/hc-keverék. Ez kábé úgy néz ki, hogy van egy hülyegyerek, aki úgy jajong és üvölt a mikrofonba, mint akit éppen desszertként szolgálnak fel egy meleg kannibálesten. Erre rágitározik valamit két még elvetemültebb állat, majd bevillan egy breakdown és kezdődik az egész előről.
A számok egyformasága és a fent említett The Number Twelve Looks Like You égbekiáltóan egyértelmű nyúlása kissé ront az összképen, bár a végeredményt hallva ez lényegtelen. A Heavy Heavy Low Low csapata vigyorogva tesz be egy szögekkel kidekorált mosógépbe (de persze csak kímélő üzemmódban), hogy utána kiszállhass, majd egy szaftos „húbazmeg” után fülig érő vigyorral visszaszállj még egy körre.
7.5/10, a lemez végén hallható akusztikus, erősen alkoholszagú There’s A Bat feldolgozásért meg külön pacsi a srácoknak
