2012. június 17.
Lassan, de biztosan eltelt az év első fele. Miután a súlyos, belassult vagy épp beszívott zenéket művelő zenekarok továbbra is ontják magukból az albumokat, indokoltnak láttuk, hogy összegző jelleggel mazsolázgassunk az idei korongok közül. Ebbe a cikkbe mondhatni, igazi veteránok kerültek, ami nem azt jelenti, hogy ne tudnának meglepetést okozni. Ha kíváncsi vagy arra, hogy mekkorát, illetve kik azok, amik ennyi év után is megérdemlik a figyelmet, akkor olvass tovább!
De Vermis Mysteriis
52:21| E1 Music| 2012.04.03.
■■■■■■■■■■
Elkészült az egyik legjobb High on Fire borító. Az egész roppant sűrű, elsőre nehezen kihámozható. Ugyanakkor roppant szikár és látványos, egyesíti a korábbi művek erényeit: épp úgy benne van a Blessed Black Wings komor, kissé riasztó világa, mint a Death Is This Communion fűszagú misztikuma, vagy a Snakes for the Divine kissé The Swordot idéző, földöntúli fantasy létképe. Ugye mondanom sem kell, hogy valójában nem a borító a lényeg ebben az egészben. Sokkal inkább az, hogy mindez zeneileg is stimmel, mondhatni egyfajta összegzése, esszenciája az ezt megelőző albumoknak a De Vermis Mysteriis. A korábbi „Black Sabbath szkanderezik a Venommal” muzsikába mindinkább beépültek a stoner és sludge elemek és ez, érzésem szerint, most érett össze igazán. A Snakes for the Divine sem volt egy rossz lemez, de valahogy nem volt olyan egyenletesen magas a színvonal, mint most. Példának okért, annyira szépen talán még egyszer sem jöttek a Sleep múltra utaló, tradicionális doom hagyományok, mint teszem azt a Madness of an Architectben. Aztán van itt még erősen korai Crowbarba hajló súlyosság (Serums of Liao), a hardcore punk dühével forrongó vadulás (Fertile Green) épp úgy, mint kender és Kyuss szagú instrumentális szerzemény (Samsara). Magyarul a dalcsokor nem is lehetne változatosabb. Ennek ellenére sem könnyű hallgatnivaló, türelem kell hozzá. Viszont ha az megvan, akkor nem is választhatnánk az idei felhozatalból jobb, harapósabb, hagyományos metal lemezt, hiszen az előző, tompábban megszólaló produktum után most mindent elkövettek, hogy egy igazi, Blessed Black Wings szinten nyers, fejleszaggató albummal örvendezessenek minket, stoner/sludge rajongókat. Sikerült, vagy sikerült? (Falvay Gergely)
No
56:28| Hydra Head| 2012.06.26.
■■■■■■■■■■
A 2012-es év egyik kellemes meglepetése a 8 év hallgatás után új lemezt kiadó Old Man Gloom, akiknek a júniusban megjelenő NO című albumon sikerült az elmúlt évek felhalmozódott mizantrópiáját a tőlük megszokott módon, rendkívül kreatív formában kibontakozatni. Az annak a bizonyos mocsárnak a sötétebbik, komorabb oldalán halászó OMG minden jel szerint legfrissebb anyagával is méltó maradt a sludge doom Valhallájában elfoglalt helyéhez. Az Aaron Turner (ISIS, House of Low Culture, Mamiffer), Caleb Scofield basszeros (Cave In, Zozobra), Nate Newton gitáros (Converge) és Santos Montano dobos (Zozobra) alkotta négyes Kurt Ballou produceri munkálatai mellett vette fel a lemezt, mely szerencsére semmivel sem marad el a 2004-es Christmas mögött, sőt. A NO-t valamivel érettebb és bátrabban kísérletező hangzás jellemzi elődjénél, mintha csak a hosszúra nyúlt szünet megnövelte volna a zenekar alkotóképességének intenzitását. Bár nyilván a lemezre nehezedő sötét légkör és downtempo adott, egy számonként is változatos albumról van szó, aminek a lendületén sokat dob az is, hogy Turner, Scofield és Newton felváltva látják el az énekesi teendőket. Már első hallás után kitűnik, hogy az anyag gerincét 3 szám alkotja, amelyek mindegyike húsba vágó éllel és súlyos riffekkel nehezített: az elsőként kiszivárogtatott Common Species, a kétségtelenül a lemez csúcspontjának számító To Carry the Flame, és az ezt követő Forking Path egyaránt a lehető legélvezhetőbb módon döngöl földbe. Egy ilyen erejű fejletépés után szükségszerűen vánszorgónak hathatnak a Shadowed Hand és a Rats drone alapú, instrumentális részei, de Montano és Scofield vezette ritmusszekciónak, illetve a brutális vokáloknak hála, megsokszorozódik ezek ütőereje is. Az OMG-nél kreatívabb és sokoldalúbb módon tehát aligha lehet világfájdalmat kifejezni úgy, hogy a kihalt, iszapos tájakon való átkelés még audiális élményt is szerezzen, főleg ha a világvége hangulatot pimasz és mindenkit a falhoz vágó gitárriffek kísérik. Az album hatalmas előnye, hogy a számok tökéletesen illeszkednek egymáshoz, így megteremtve a szükséges alapot az olyan, sludge irányvonaltól egészen a country blues felé eltolódó kísérletezéseknek is, mint a Crescent. Az lemezt lezáró Shuddering Earth pedig egy klasszikus drone-ba oltott és kísérleti-zaj elemekkel tarkított 14 percnyi apokalipszis, ami illő módon teszi fel a koronát a NO-ra. (Hőgyész Anna)
A Eulogy for the Damned
49:21| Candlelight| 2012.02.14.
■■■■■■■■■■
A londoni illetőségű Orange Goblin 2012-es albuma minden kétséget kizáróan az év másik meglepetése, és nem csak azért, mert 4 év vélhetően nehézkes és vontatott munkája előzte meg megjelenését. Bár a banda továbbra is a klasszikus stoner és Southern rock berkein belül jegyezhető, de a hangzás súlypontja érezhető módon eltolódott a heavy metál irányába, maga mögött hagyva a pszichedelikusabb sivatagi légkört. A már-már a Black Label Society és Motörhead munkásságát idéző A Eulogy for the Damned az elejétől a végéig egy hihetetlenül kompakt örömzenélés, olyan egyértelmű slágerekkel, mint a Red Tide Rising, és a Save Me from Myself. Az album a lehető legegyszerűbb, sallang-mentes képletben íródott, és az elejétől a végéig egy olyan maximálisan kiélvezhető, zökkenőmentes dal-folyam, amiből egy az egyben hiányoznak a vontatott, B-listás dalok, illetve a kísérleti megnyilvánulások. Az OG legénysége nem is törekszik arra, hogy akár zeneileg megváltsa a világot, akár újszerű üzenetekkel bombázza a hallgatóit, inkább maradnak is az olyan jól bevált témáknál, mint a drog, a rendőrség, vagy a heavy metal klisé „angel of death”. A dicsőség egyenlő arányban oszlik meg Ben Ward énekes egyre sokoldalúbb előadásmódja, Joe Hoare egyszerre darálós és dallamos gitárjátéka, és Martyn Millard feszes basszusai között, melyek közül az utóbbi a dobos Chris Turner közreműködésével az album letisztult, komplikálatlan vázát adja. Hatalmas elismerés jár a banda minden tagjának, amiért a már thrash elemeket is magába foglaló zenéjük a kötelező stoner és Southern riffek és egy dögös punk vonulat vegyítése ellenére sem hat izzadságszagúnak, csak nemesen egyszerűnek. Ward éneke egyébként egyre inkább emlékeztet a Monster Magnet frontember Dave Wyndorf-éra, nem csak az újszerűnek bizonyuló józanság és straigh-edge életforma végett, hanem az olyan balladisztikus előadások miatt is, mint amit a lemez címadó dalán is produkál. Az album legerősebbjének számító A Eulogy for the Damned amellett, hogy egy leplezetlen főhajtás az Alice in Chains Sludge Factory-ja előtt, így Ward talán leghatásosabb villanása is. Kiemelhetnénk még ugyan az Acid Trial és a Death of Aquarius című számokat, de az A Eulogy elvitathatatlan erénye éppen az album egységében rejlik – a 10 szám külön-külön, de együtt is egy váratlanul bekapott balhorog erejével hat, ami után az ember azonban szívesen tartja oda az arcát ismétlésért. (Hőgyész Anna)
Tragic Idol
46:05| Century Media| 2012.04.23.
■■■■■■■■■■
Jelenleg semmi meglepő nincs abban, ha egy korábban megfáradt formáció éled újjá azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a klasszikusnak mondható albumaik rajongóit célozza meg egy új produktummal. A gyökereikhez egy jelentős vargabetű leírásával visszakanyarodó zenekarokról pedig már ne is beszéljünk, ugyanis ez a 2000-es évek eleje óta mindennapos jelenség. A Paradise Lost a Hostot követő tíz év során lassan, de biztosan visszatalált az Icon/Draconian Times érához, aminek a tetőpontját a Faith Divides Us – Death Unites Us jelentette. Vagyis 2009-ben jogosan gondolhatta így az ember. Aztán tavaly kiadták a beszédes címmel ellátott Draconian Times MMXI című élő anyagot, most pedig tizenkilencre lapot kérve Tragic Idol álnéven elkészíttették a „Draconian Times MMXII-t”. Joggal merül fel a kérdés, amelyet egy interjúban aztán fel is tettek nekik, hogy minek köszönhető a „visszafémesedés”, csak nem kapuzárási pánik? Én azért nem vagyok ilyen rosszmájú, már csak azért sem, mert bár nagyon szerettem a kissé Depeche Mode lázban fogant One Second vagy a Symbol of Life rockosabb szerzeményeit, épp ennyire jó újra 1995-be csöppenni, és hagyni, hogy a kívül-belül (már ami az arcot és a torkot illeti) újra szőrös Nick Holmes elszórakoztasson bennünket. Kétségtelen, hogy erősen nosztalgikus, amit a Paradise Lost csinál, de szerencsére még mindig piszok jó dalszerzők, és ezt a képességüket a Tragic Idolon is kamatoztatják. A címadó erősen As I Die-os hangulatával ragadja meg a hallgatót, a klipes Honesty in Death pedig a Yearn for Change folytatása is lehetne, a The Glorious End esőáztatta doomját pedig az Iconon tudtam volna leginkább elképzelni. A lemez megszólalásába sem lehet belekötni, maximálisan hű a klasszikus „péloszt” soundhoz, ugyanakkor egyáltalán nem poros. Hiába, Jens Bogren szuperproducer ritkán téved. Igazából egyetlen hibája van a Tragic Idolnak, ami viszont sajnos nem elhanyagolható: a dalok, azon kívül, hogy egytől egyig ülnek, nem adnak annyit, mint klasszikus elődjeik, csak szimplán jó hallgatni őket. Nincs meg bennük a potenciál, túlságosan biztonsági játék eredményeként születtek. Akit ez utóbbi nem zavar, egészen biztos, hogy nálam többre értékeli ezt, az amúgy roppant minőségi lemezt, de én ezúttal nem tudtam elhessegetni az ezzel kapcsolatos negatív érzésemet, így a végeredmény nem lehet több. (Falvay Gergely)
Lillie: F-65
33:19| Season of Mist| 2012.04.27.
■■■■■■■■■■
A Saint Vitus képében egy újabb veterán csapatot köszönthetünk az újjáéledt legendák sorában. Valódi doom alapvetésről van szó, akik az ősatyákat követően (természetesen a Black Sabbath-ra gondolok) elsők közt művelték a stílust. Az Egyesült Államokból még a Pentagram, a Cirith Ungol és a Trouble volt az, akik a 80-as évek fordulóján a dallamos, illetve ikergitáros heavy metal helyett a belassult, áporodott ’sabbathista” vonalat képviselte. A brit új hullámos metal zenekarok közül pedig a Witchfinder General valamint a kultikus Pagan Altar kötelezte el magát ez irányba. A Saint Vitus életmű legnagyobb becsben tartott lemezei közé az első két, még a doom ikon Scott „Wino” Weinrich nélkül készült album tartozik, valamint a förtelmes borítóba csomagolt 1986-os Born Too Late. A későbbiekben is roppant egyenletes teljesítményt nyújtottak, tulajdonképpen végig ugyanazt a lassan építkező, szinte punkosan nyers és őszinte, torzított „garázs doomot”. A későbbiek közül a hattyúdalnak számító Die Healing (már Wino nélkül) kifejezetten szerethető volt, az új lemez pedig olyan, mintha nem is 17, hanem csak egy év telt volna el időközben. A valamivel több, mint fél órás korong papíron hét, gyakorlatilag azonban öt dalból áll, mivel egy hangulatos átkötő és három perc gitárgerjesztés is felkerült rá. Ez az első tényező, ami leredukálja a pontszámot. A másik, ennél azért lényegesen súlyosabb vétség, hogy tételek vajmi kevés izgalommal szolgálnak. A belőlem csak szemöldökráncolást kiváltó klippel megtámogatott Let Them Fall ugyan kellemes alaphangot üt meg, és a húzós alaptémával rendelkező Blessed Night is tetszetős, de a többi szerzemény valahogy túl rutinosnak, fakónak tűnik. A Dependence kezdete mondjuk bizalomgerjesztő, tetszik, ahogy az akusztikus témából szépen komótosan kibontakozik a dal, végül azonban túlzottan elnyújtják, nem ér fel a korai epikusaikkal. A Lillie: F-65 egy valódi hagyományőrző produktum, amely azonban vajmi kevés ahhoz, hogy a Wino és csapata visszatérésének hírére lázba jött ős fanokat maradéktalanul kielégítse. Új rajongók toborzására pedig a ott klasszikus debüt, vagy a Born Too Late. (Falvay Gergely)
