2012. június 2.
Tracklist:
01. Infected
02. Bulletproof
03. For The Night
04. Worlds Collide
05. That Changes Everything
06. The One Thing
07. Blind
08. I'm With You
09. Bury Me
10. Psycho
11. Only Human
12. Someone Like You
13. Shine On Me
14. Pretty Poison
Lövésed sincs, hogy honnan kellene rémlenie a 12 Stones névnek? Nem csodálom; ha a két évvel ezelőtti EP-t nem számítjuk, akkor idestova öt esztendeje nem terhelték meg semmivel a hallójáratainkat, ami a már-már gusztustalanul népszerű zenekarok esetében is könnyen lehet kritikus - az emberi memória rövid, no meg így is túltermelés van, blabla és a többi. Persze ha azt mondom, hogy a frontember az a Paul McCoy, aki Amy Lee-t lóbálta fél kézzel indokolatlan magasságban a Bring Me To Life klipjében, miközben még a dalszöveg duruzsolására is maradt ereje (le is esett szerencsétlen), akkor talán egy-két tenyér csattan valahol a homlok tájékán.
A 12 Stones-t éppen 10 éve sodorta elénk az akkorra már erősen döglődő nu metal hullám, persze nekik zeneileg ehhez a vonulathoz (a helyenkénti Papa Roach utánérzést leszámítva) nem sok közük volt. Mivel ekkortájt a Silver Side Up alig pár hónapja igázta csak le a bolygót, nagyrészt még olyan zenekarok szórakoztatták alternatív rock címszó alatt a nagyközönséget, mint például a Saliva, a Staind vagy mondjuk a szintén ekkor feltörő Breaking Benjamin. Azonban sablonosság ide vagy oda, az őszintének tetsző self-titled egy igen fülbemászó lemez volt; introvertált, melankolikus hangvétele tökéletes aláfestő zenének bizonyulhatott a hernyókorszak viszontagságaitól frusztrált tizenéves ifjúság számára – persze bevallom, nálam a mai napig elő szokott azért kerülni, ha máshogy nem, akkor legalább a nagyobb slágerek erejéig. Az elsősorban keresztény körökben felkapott banda később ugyan már nem tudta megugrani a debüt által elért szintet, ennek ellenére mindegyik lemezük tartalmazott kellemes perceket, bár a legutóbbi EP már inkább csak szódával volt fogyasztható. Mindezt még lehetett arra fogni, hogy az utolsó kiadványuk volt a Wind-Up kötelékében, amivel rögtön egybecsenghetne az a kijelentés is, miszerint az új korong kiválóan sikerült, persze – ahogy az sejthető – korántsem ez a helyzet. Nyilván ennek a problémának nem elsődleges forrása az, hogy szinte dalonként meg lehet mondani, mit és hol halottunk már, a bökkenő leginkább az, hogy a Beneath The Scars tetemes része egész egyszerűen felesleges. Pedig jól indul a dolog, az erősen a Skilletre hajazó Infected, illetve a slágeres Worlds Collide – ami lazán lehetne akár a The Paramour Sessions-ön is – külön is kiemelhetők, mint húzóerők. A That Changes Everything-ben detektálható először elkerülhetetlenül a vonósok jelenléte, ez sem a spanyolviasz kategóriája, ellenben egészen helyénvaló, mindez már a Course Of Nature-nél (vagy kismillió más bandánál) is szerethető volt. A baj inkább ott kezdődik, hogy a dalok fele, csipetnyi eufémizmussal élve, csak alulról ostromolja az ingerküszöböt; még akár az Amaryllis-on is erősebb lírai kompozíciókat találhatunk. Ha ehhez hozzáveszem az ezredfordulót sután idéző tételeket, mint amilyen példának okáért a nem túl szép emlékű Adema-t eszünkbe juttató The One Thing is, vagy az elkerülhetetlenül jelentkező Nickelback-effektust (Psycho), akkor meglehetősen vegyes az összkép. Vagyis éppen ellenkezőleg, akárhogy csűrhetem-csavarhatom, ennél átlagosabbat rajzolni sem lehetne. Kár érte. 5/10