Sunday Fury – First

Kis hazánkban lassan megkerülhetetlen jelenséggé válnak a déli érzésvilágból táplálkozó muzsikák. Itt van a Locust On The Saddle, a haragSICK kolléga által bemutatott 3XS, a Stereochrist, a Shapat Terror, a Wall Of Sleep, és közéjük sorolnám a megalakulása óta változatlan felállásban nyomuló (Márkus Levente-gitár/ének, Urbán Tamás basszusgitár/ének, Numb, Incubus Cover, Kis Gergely-dob, Herczeg László-gitár, ex-Sedative Bang) váci bandát is. Ezt a fajta zenét vagy érzésből játssza valaki, vagy sehogy; s bátran kijelenthetem, hogy e szempontból semmi kivetnivalót nem lehet felhozni velük szemben sem. Ha körül kellene írnom a zenét, leginkább a Crowbar, a Down, a Corrosion Of Conformity (mondjuk a Blind lemez), s néhol a Metallica nevével tudnék példálózni. De nyilván nem véletlen a promo fotón a Black Label Society logós pulóver felbukkanása sem. De ez tényleg csak körülírás, mert úgy igazából egyikre sem hasonlítanak teljesen; és egy kis adagnyi korai hardcore hatás is jelen van a Fury-soundban, valamint én itt nem érzek hetvenes évekbeli rock lenyomatokat. Van helyette vaskos és erőteljes koponyazúzó riffelés, leginkább középtempóban elreszelt, nem túlbonyolított, de kellően színesített dalok „az életről, a gyűlöletről, a politikáról, a csajokról és a piáról”, szívből jövő szólók és üvöltés, valamint helyenként Hetfield-es dallamvezetésű, Zakk Wylde-szerű tiszta ének.

A Leave középtempós döngöléssel indít, akusztikus témázásokkal meg-megszakítva; cammog, mint egy százkilós barnamedve, s az énekdallam, s a király szóló koronázza meg. Nyitásnak erőteljes, de nem gyaláz meg, csak átgördít rajtad egy közepesen nagy sziklát; a legnagyobb finomságok ezután jönnek csak. A Sacrifice hangulatos és súlyos kezdőtémája kiváló, de hamar visszavált a megfontoltabb menetelésbe, enervált beszéd, üvöltős kórus is színesíti, s egy nagyon feelinges refrén teszi azonnal szerethetővé. A kígyózó szóló erős, és belesimul a dalba, mely egy duplázós zakatolásban tetőződik, hogy utána egy nagyon aljas belassulással rántson a mély, szennyes pokolba. A lemez egyik legerősebbje, annak ellenére, hogy a nyitó riffet egyszerűen bűn volt nem visszacirkulálni valahogy/valahol még a tételbe. Energikus döngölés a Bullet, ördögi sivatag-blues keveredik vastag iszapos sulykolással, hatásos pattogó ritmussal, refrénileg szintén erős szerzemény.
A Save At Last sivatagi, akusztikus-hangulatos kezdése az első pihenő az úton; hallatán azonnal indulnánk pakolni a bőröndbe, s bevágódva egy ’88-as Oldsmobile-ba, tiporni a mérföldeket a sztrádán a vak világba, a durvulás beérkezését követően whisky-gőzben fürödve, füstöt vágva, magunk után eregetve. A szóló mellett itt sem tudok elmenni szó nélkül, nagyon el van találva, ami szerencsére a lemez egészére jellemző. A zárásban a halkuló gitárbúgást kísérve ismét pihentetnek a visszatérő kezdő hangok.

Kell is a kis lazulás, mert a Paths-al ismét vágtatunk tovább, sok hardcore kiállás és üvöltés színesíti a szeszgőzös, vérbő pengetést. Itt (s a következő Revenge & Glory-ban) működik közre gitáron a korábban egy Metallica, jelenleg pedig egy Pantera tribute bandában játszó Vörös Attila; s ez az egyik legnyersebben, arcbamászóbban lezavart track, lévén a lemez egyik legrövidebbje is. A nagy koncertfavorit az említett Revenge & Glory; a Stereochrist énekes Makó Dávid üvöltözésével kísérve egy igazi himnusz született, bárdolatlan, faragatlan, erős dal, de személyesen nekem nem ez a kedvencem, jobban bejönnek az olyan zöngék, mint a Days, mely talán az egyik leginkább eltalált énekileg. A zárásban fokozatosan halkul, s totális tábortűz-feelingbe váltva ér véget. Vaskos és zakatoló a Tell Me, én kicsit kevésbé eltaláltnak érzem a többi dalhoz képest, bár a finomabb részek ismét oda lettek téve, a riffek kevésbé karakteresek. Szerencsére a szóló megmenti, s a duplázós befejezés remek felvezetés a kapkodó, thrash-es tempójú Thats All… zárásának. Rendesen odalépnek a gázpedálra, a korai Slayert sem oktalanság felemlegetni, ők tekertek így gyorsan, zsigerből, izomból, s nagyon jól esik így a lemez végén ez a változatosság. Pár másodperc halk csönd után bónuszként pedig meghallgathatunk egy szinte grindcore-ba váltó thrashes gyorsulást, hardcore kiállásokkal, némi öklendezéssel. Nem tudom feldolgozás-e, vagy saját szerzemény, mindenesetre mókás, de maradjunk annyiban, ez kevésbé az ő terepük, haha, bár lehet, hogy csak a hangzás miatt nem lapít ki a szélsebes tekerés. Nem véletlen talán az „én ezt nem venném fel” beszólás, mielőtt vadul nekiesnének a hangszereknek.

Nagy dolgokat fog még véghezvinni a csapat, figyeljétek meg, mert ez nemzetközi szinten is erős bemutatkozás. Azért azt hozzá kell tennem, hogy sajnos vannak negatívumok is; az első a booklet, illetve a frontborító, ami, bár ötletes, azért még lehetett volna rajt dolgozni, illetve a gitárok terén is elbírnék még némi súlyt. Ennek ellenére a megszólalás így is élvezhető, ami azért nagy szó, mert a dobok kivételével mindent otthoni körülmények között rögzítettek, s egy az egyben az a felvétel jelent meg a korongon. Dalszerzés terén is el lehet rugaszkodni kicsit az egyszerűbb dalszerkezetektől, lehet bátran messzebb nyújtózkodni a kevésbé egyértelműen összetapasztott riff-monstrumok felé; de ez is olyan dolog, amit az évek majd hoznak magukkal. Szóval vannak apróbb hibák, de ezek semmivel sem csökkentik a CD értékét, csak jelzik, hogy van hova továbblépni, van mit csiszolni még, s hamarosan az egyik legnagyobb lehet a váci négyes a hazai színtéren. De azoknak is érdemes próbálkozni velük, akiknek bejött mondjuk az utolsó Neck Sprain album, vagy bírják a Pantera-féle zúzdákat.

http://www.myspace.com/sundayfury