Torche – Harmonicraft

A miami-illetőségű banda legfrissebb, áprilisban megjelent albumának hangzását sokan és sokféleképpen igyekeztek megmagyarázni. Legyen akár szó Juan Montoya gitáros kilépéséről a Harmonicraft számainak megírása előtt és Andrew Elstner csatlakozásáról, aki aktívan hozzájárult az album anyagának kialakításához, vagy Steve Brooks frontember nyíltan vállalt homoszexualitásáról, úgy tűnik, számtalan elmélet született arra, hogy miért könnyebben fogyasztható a Torche harmadik albuma az eddigieknél, illetve a műfaj képviselőinek zenéjéhez mérten.

Kicsit meglepő ezeket olvasni, hiszen az együttes már a 2005-ös Torche lemezzel kezdődően, de még inkább a 2008-as Meanderthal-on egyértelműen elkötelezte magát a doom pop mellett 2-3 perces számaival, melyekben drone és sludge elemeket egyaránt egy dallamosabb, ezért poposabbnak vélt hangzással vegyített. Ezek közül nem is egy, például a Healer és a Grenades, kifejezetten slágereknek mondhatók. A Torche tagjai sosem csináltak abból titkot, hogy számaikat egyértelműen az általuk kedvelt bandák zenéi befolyásolják, és hogy több végletesebb forrásból merítenek ihletet, legyen az a Sunn 0))), vagy akár a 80-as évek disco hangzása. A jóval morajlóbb, dübörgő Meanderthal után azért tényleg kicsit mellbevágó, hogy a Harmonicraft első három száma (Letting Go, Kicking, Walk it Off) akár a 90-es évek bármelyik rockzenekarának repertoárjában is megtalálható lehetne. A Kicking, ami az album első slágere, valóban és szó szerinti sláger, abból a fajtából, amit a The Dillinger Escape Plan Black Bubblegumja képviselt a 2007-es Ire Works-ről. A Walk it Off pedig kis túlzással ugyan, de bármelyik Offspring album kevésbé népszerű száma lehetne a rágógumi punk hőskorából.

A lemez elejének cukrosabb metál hangzását azért igyekeznek olyan számokkal ellensúlyozni, mint a sludge alapokra épülő In Pieces, és a Reverse Inverted, vagy a Snakes are Charmed, amelyekbe a jól bevált southern rock gitármeneteket építették. Már-már úgy tűnik egyébként, hogy a dalok hármasával tematikus blokkokba oszthatók a lemezen, hiszen a pop metal és déliesebb hangzású részeket az album közepén felváltják a Meanderthalról ismert feszes tempójú darálások és tökéletesen ütemezett, riffközpontú dallamok, ahol Elstner és Jonathan Nunez basszgitáros mellett Rick Smith dobos is kiemelt szerephez jut, főleg ha a Sky Trials-t hallgatjuk. Az egyetlen szépséghiba az, hogy ott, ahol a lemez csúcsa kellene, hogy legyen, nem igazán találunk egy akármilyen szempontból kiemelhető számot sem, sőt, nagyjából egybefolynak a dalok. Első hallásra a Sky Trials és a Roaming után elég nagy kihívást jelent, hogy visszaemlékezzünk a következő két számra (Skin Moth és Kiss Me Dudely), illetve arra, hogy két külön szám volt-e egyáltalán. Nem könnyíti meg a dolgunkat Steve Brooks énekes előadásmódja sem, aminek ugyanaz az előnye, mint a hátránya: stabil, kiszámítható, és konstans színvonalú. Fordulatot némiképp az album utolsó három száma jelent, amiket a Solitary Traveler vezet fel. Ez egy visszafogottabb tempójú, klasszikus és súlyos doom elemekkel felvértezett szám, amit biztos vagyok benne, hogy velem együtt sokan megkönnyebbülten fedeztek fel a lemezen. Hasonlóképp az utolsó, Looking On című számot, ami egymaga ugyan olyan hosszú, mint az album első három száma és nehéz egyszerűségével talán a legnagyobb kontraszt is azok könnyedebb, középszerű hangzásához képest. A Harmonicraft megkésett csúcspontja az utolsó előtti, címadó dal, ami Nunez elmondása szerint egy közös skálázás során született, és amiről amellett, hogy azt kívánjuk, bár több ilyen szám szerepelne a lemezen, azt lehet elmondani, hogy tökéletesen megtestesíti mindazt, amit a banda a címből ítélve az albummal el akart érni: erőteljes és dallamos, ütős harmóniák összességét.

Ezen a ponton muszáj megemlítenünk a Harmonicraft borítótervét is, aminél viccesebben és szemléletesebben nem is lehetne összefoglalni az album hangzásvilágát: szivárványokat hányó és édességet majszoló szörnyecskék repdesnek a felhők között, az urbánus élet jelképei és gonosznak tűnő sárkányok között. A tervező Santos szerint, ezek a rajzok nem csak azt tükrözik, hogy mennyire szórakoztató tud lenni a metál, hanem a banda és a tagok egyéniségének tökéletes ismeretét is. Tény, hogy a Torche nem fél a zavarosban halászni és játszani, illetve az is nyilvánvaló, hogy mennyire remekül szórakoztak a lemezfelvétel közben. Talán ennek a merészségnek és az elismerésre méltó mértékű önismeretnek köszönhető, hogy végül minden összevetőből, még a legodanemillőbb elemekből is sikerült egy strukturált, „torche-os” lemezt összekalapálni, ami jól is szól és nem is csak egyszeri hallgatásra hivatott. Azt, hogy a könnyebben emészthetőség és hallgathatóság mióta hátrány, csak mert egy sludge-doom együttesről van szó, valószínűleg nem a Torche dolga kibogozni, és nagyon helyesen, meg sem kísérlik. A Harmonicraft kétségtelenül nem üt nagyot és távol áll a nagyszerűtől, de rendkívül szórakoztató, már-már „party-metál” album, és mindennel együtt a Torche önazonos hangzásának megtestesítője.

7/10