2012. április 14.
Tracklist:
01. Don't Tell Me What To Dream
02. My Rebirth
03. A Few Good Men
04. Scraping The Walls
05. Conquer
06. Equilibrium
07. Overcome
08. Cornered
09. This Is Who I Am
10. Move On
11. Pages
12. Awakening
13. Where We Come From
Amennyiben szavazni kellene arról, hogy melyik csapat hagyta el emelt fővel az előző évtized metalcore virágkorát, egyik választásom egészen biztosan a God Forbidra esne, legalábbis a keleti parton nekik állt a zászló. A Gone Forever és IV: Constritution Of Treason című remekművek után négy évig nem jelentkeztek stúdióalbummal, majd 2009-ben az Earsthblood ismét hatalmas szakmai - bár ugyanakkor továbbra is meglehetősen tűzijátékmentes - sikert aratott világszerte, sőt, több helyen a csapat legjobb albumának titulálták, bizonyos szempontból egyáltalán nem alaptalanul. Majd ezt követően a kezdetektől fogva betonbiztos felállás mégis változott, az egyik Coyle-tesó távozásával feltételezve az egység megbomlását, mely rányomhatta bélyegét az Equilibriumra, ugyanakkor az új lemez van annyira változatos, hogy ne legyen fárasztó több kört futni vele.
Dallas kilépését követően folytak a találgatások mindenféléről, amiket ilyenkor csak pedzegetni lehet, így többek között arról is, hogy Matt Wicklund (ex-Himsa) mennyit tud majd hozzátenni a csapat szépen felépített progresszív(abb) arculatához, illetve az időközben kiadóváltáson is átesett zenekar dalszerzési metódusa mennyiben tér el. Utóbbira hamarabb megkaptuk a választ, hiszen a Doc úgy nyilatkozott, hogy ha az Earthsblood direkt íródott egy komplexebb felfogásban, akkor az Equilibrium szándékosan lett ösztönösebb. Való igaz, a három évvel ezelőtti album átörökölte a IV: Constitution Of Treason progresszióját, és egyúttal át is alakította a zenekar metalcore-hoz való viszonyulását, aminek köszönhetően a színtiszta metal rajongók is közelebb kerülhettek a God Forbidhoz. Az Equilibriumon már kissé más a helyzet, mivel változatlanul megmaradtak a thrash metalba mártott riffek, ám a heavy metal hagyományokat is ápoló harmóniák mintha kissé háttérbe szorultak volna, helyet hagyva olyan dallamoknak, amelyeket eddig leginkább csak átkötőként használtak. Ezáltal joggal érezheti az ember, hogy egy korábbiakhoz hasonlóan kiteljesedni kívánó hangzást tereltek bele egy jóval szűkösebb mederbe, és ezt a visszafogottságot támasztja alá az is, hogy a hagyományosabbnak mondható tételek a lemez csúcspontjai, mint a Cornered, vagy a klipes Where We Come From.
A megjelenést megelőzően rendkívül szerencsétlen húzás volt a Don’t Tell Me What To Dreammel bemelegíteni, emiatt kínos magyarázkodásba fulladt a promóció, és mint utólag kiderült: a djent hatások valóban nem érezhetőek az album egészén, viszont a szóban forgó számban konkrétan megjelenik, de ott csak a főriffek képében. Akadnak meglepetések az elkövetkezendőkben is, például eddig még sosem volt ennyire refrén-centrikus a God Forbid, a címadóhoz hasonló slágeresség tulajdonképpen teljesen élét veszi a zenekar karizmájának, attól függetlenül, hogy magával a számmal nincsen különösebb gond. A szólókból hiányolom a temperamentumot, amelyet úgy tűnik Dallas magával vitt, viszont kreativitásból maradt, csak épp túl sok mindenbe akartak belekapni anélkül, hogy hagynák azokat kiteljesedni.
Ez a már-már drasztikusnak mondható visszaesés szerintem ennek a számlájára írható, és végül is aggodalomra adhat okot, de amennyiben az arányrendszeren sikerül változtatni, még jó is kisülhet ebből, mert akár olyan mértékű eltolódás következhet be, mint amilyenre tavaly a The Haunted mutatott egy nagyon pozitív példát, illetve amitől annyira már nincsenek is messze. Mindez persze azon áll leginkább, hogy felhagynak-e a kísérletezéssel, vagy a következő alkalommal ismét új hangokat keresnek. Kíváncsian várom majd a folytatást, de ez most egy kevésbé jól sikerült alkotás lett az összképet tekintve, pár dal erejéig azért megéri majd elővenni.
6,5/10
