Septicmen – Origo

Hogy az őszintét megvalljam, számomra ez idáig a Septicmen csak névről volt ismert, stílusilag se tudtam sehová besorolni, borítóik alapján, pedig totálisan más műfajokra asszociáltam volna. Na jó, persze ez az én gyengeségem, de kérdés, mennyire is ismertek valójában? Azoknak kéne lenniük, hiszen zeneileg otthon vannak a maguk kis világában, és amiről most olvastok az már a második albumuk, eredetileg 2002-es felvétel, ám egy görög kiadóval egyezkedések után bukó lett a téma, így késett a kiadás és végül szerzői is lett. A várpalotai brigád 92 szeptembere óta evezget a magyar zenei lélekvesztő kapitalista vizein, kisebb-nagyobb sikerekkel. Három demó után megjelent az első nagy lemez Dogma címmel, 2000-ben a Nephilimnél, a srácok nem éppen a jó csillagok szülöttei, hiszen ez a magyar kiscsapatokat felkaroló kiadó csakhamar a földbe állt… aztán átbaszták őket a görögök is, szóval olyan jómagyar féle szocreál a helyzet, avagy szopás teli torokból.

A hangzás nem éppen a most mindent befaló karmos vaddisznó (pedig ehhez az acsarkodó zenéhez igencsak szükséges lenne, hogy izomból döngöljön), és a borító se éppen egy új Giger kreálmány, de kis hazánk sem éppen a világ közepe gazdaságilag. A kiejtés se a legjobb és a szövegekben is akad pár farkas nagy angol hiba – így könnyen kurta át őket a görög kiadó is, pedig ez a zene egy kissé feljavítva nemzetközi tálalásban faszásan megspékelve a szokásos propagandával megbontaná a thrash metál sceene jó pár pillérét, de nem így jött össze, ne rimánkodjuk, a jövő remélhetőleg majd igazolja a srácokat. Szóval megszületett az Origo és azért jól takarja miről is szól a dolog, na miről?
34 perc zúzda, kalapács és váltakozás, kisebb-nagyobb lopásokkal, néhol gyenge vokállal, de azért húzza a maga bőrét, szikével, kampóval, érccel, léppel, fájlalva, temetve, amit csak lehet…
A The Gate lépdeső tamos feljövő témája igényes gitárokkal jól sejteti, hogy ami elkövetkezik, abban lesznek húzások, váltás, és már jön is a pakolós thrash… kissé Slayer szerű, de ennyivel az újabb Testament dolgokat is előhozhatnám. Korcsmár Gyula hangja acsarkodó, jól illik a koncepcióba, de a refrén nem éppen a legerősebb, viszont a szólók igencsak oda vannak rakva és élőben letapossák a népet. (A koncertről majd a cikk alján olvashattok, s ez is az oka, hogy egy tegnap kapott CD-ről ma már kritikát írok… haha).
The Ground is Close masszív, pakolós nóta, pár nagyon jó leállással, de igazából semmi nagyon újat nem ad, viszont a vokál viccesen Tom Araya szerű. A FiXa iDea még az előző dal befejezése, egy gitár dörrenés és elénk tárul egy gyönyörű instrumentális tétel, akusztikusan, finoman lépkedve a megváltó ég fenséges dallamai és matéria szabta fekete könnyek itatta melankólikus jelenje között, egyszerűen magával ragadó, én nem tudtam betelni vele, és többször is lement a cikk írása közben.

Taste of Death megint csak Slayer és Testament féle anyag, szaggatva, ziláltan, amely igencsak gyengének hat a fogós All the Same mellett, gonoszak ezek a dzsi-dzsi középtempók, s itt hallhatók először Kulcsár Józsi tört ritmusai és Szalai Béla röfögős mély basszusa, ám a refrén igencsak gyenge!
Az i don’t belive it kezdése szinte már punkos, aztán csak megjön a thrashes pakolás, itt a vokál valóban súlyos, és a témák is érleltek, vinnyog minden, s egy kis leállós crossovert is kapunk, amin dolgozhattak volna még, olyan hatást kelt, mintha csak oda rakták volna… holott szépen belelehetett volna fűzni abba az átkozott tűbe, melyet aztán lehet szúrni vastagon a fémes kanál után infravénásan. Amúgy ez is izomból Slayeres dal, egy kis Pantera ízzel fűszerezve.
A Maximum egy modern, fogós vastag dal, semmi gond nincs vele, bár kissé egyszerű, azért élőben alázhat. Az Abyss egy összetett thrash roham, akadnak benne spanyolos témák is, nekem kis Over Kill és Kreator ízt adtak a számnak, de remek egy kis koktél, az biztos! A Tomorrow kezdése kesernyés akusztika, amire aztán ráförmed súlyosan a medve, geci keményen, jól technikázva, fasza megoldássokkal, szinte már sampleres ipari hatást keltenek, haha! Valami ilyesmit kéne produkálni az egész anyagon, s akkor jöhetnek mehetnek görögök meg bebukott Nephilimek, menne az a szekér, bár a közepére a dal kissé beáll, de itt a refrén is kellemes, fájdalommal itatott, kissé operálgatnak keleties folk érzésekkel is, minden esetre ez egy remekbe szabott tétel! A zárás pedig egy szél fújta újabb kesergős, szomorú akusztika, mellyel szépen vezetik le a ledarált 34 percet.

Nagyon sok a hiba, melyet nem is rónék a srácoknak ennyire kegyetlenül fel, ha érezném, hogy ez volt a maximum, amit magukból kibírtak préselni, de nem! Levágós, hogy ezt csak érlelni kell; megtanulni úgy istenigazából összerakni egy dalt az elejétől a végéig, mert sok itt az ígéretes téma, de sok a leülés és a hamiskás dolog is, az hogy valami nem egyedi, ne jelentsen gondot, ott van rá példának az Ektomorf, szóval nem a nyúlásokkal van a gond, hanem a meg nem érett gyümölccsel, mely majd zamatos lesz és éhség-szomjoltó, csak tudják megtermelni, mi pedig kivárni…

10/ 8,5 (Jó alapok, ötletek, egy van már csak vissza: ÖSSZERAKNI!!!)

Az igazság mellé tartozik, hogy ezt az anyagot, amiről fentebb olvastál követte egy EP 2005-ben, letölthető a weblapjukról, a fejlődés, hangzás, lágyulás, keményedés, haha – szóval minden.

—

Nos, és a koncert, aminek aktualitása miatt most került ki a cikk… bár a nyár tele van ilyen-olyan fesztiválokkal, azért Zala és Somogy-megyeiknek (így tehát nekem is) faszás lehetőségnek ígérkezik egy jobb féle zúzásra Nagykanizsán e hónap 28-án, szombaton, a Nagyrác utcában. A 19:00-kor kezdődő buli jegyárairól nem tudok semmit, de valószínűleg nem valami egetverő összeg.
Taste My Pain
(New York hardcore, thrash és modern metal zenei elemeit tartalmazza leginkább, egy kis törzsi jelleggel megspékelve)

Self-Destruction
(rekeszpakolós vágta thrash Nagykanizsáról)

És természetesen a cikk apropója, a várpalotai Septicmen