Meshuggah – Koloss

Kezdeném a fekete levessel. Elsőként azért le kell szögezzem, hogy számomra mindig is az I marad a zenekar munkásságának csúcsa. Véleményem szerint a korszakalkotó Destroy, Erase, Improve óta ott sikerült a leginkább felnőni önmagukhoz, ráadásul ambiciózus mivolta ellenére az EP egyetlen unalmas pillanatot sem tartalmazott. Ehhez képest Catch 33 (ami ugye lényegében szintén egyetlen számból állt) nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, valahogy nem állt úgy össze, mint az egy évvel korábbi produkció. Azért is tartottam ezt fontosnak, mert most némileg ugyanebbe a hibába estek a Koloss kapcsán. Az új album ugyanis az ezt megelőző ObZenhez hasonlóan egy dalcentrikusabb, direktebb megközelítésben fogant, viszont míg amaz rendkívül eltalált dalokkal volt megtömve (Bleed, Dancers to a Discordant System, címadó), erről valahogy hiányoznak az ilyen kaliberű nóták. A hangulat ezúttal sötétebb, fenyegetőbb, leginkább a Chaosphere tüskés világa ugrott be róla, helyenként egy kicsit doomosabb, ridegebb kiadásban. Ez még szimpatikus is volna, azonban vannak túlságosan vontatott témák is, amiket egész egyszerűen mellőzhettek volna, vagy legalábbis kevésbé kellett volna túljátszani (a Behind the Sun pl. nekem nem ül). Aztán azt is megfigyeltem, hogy ahol dinamikusabb témák ütik fel a fejüket, ott egy-egy riff szabályosan nu metalos groove-ok egyszerűségével, direktségével szólal meg (pl. Marrow, Demiruge kezdése), ami korábban ilyen mértékben nem ütközött ki. Természetesen önmagában ezzel nem is volna semmi baj, én sem vagyok feltétlen a túlbonyolított számok híve, viszont akadnak ezekben a nótákban nem annyira eltalált groove-ok is.

Most, hogy túl vagyunk a fejmosáson, nézzük a produkció pozitívumait. Mert hogy összességében azért ezek vannak túlsúlyban. Azt, gondolom már mondanom sem kell, hogy a hangzás ismételten fejleszaggató és brutálisan vastag (ennyi húrral milyen is lenne?) és persze tipikusan Meshuggah. A korábban említett rideg, tüskés atmoszférát remekül hozzák a lassabb, gonoszabb tételek. Aztán, amint kicsit is lankadna a figyelem, egy-egy pörölycsapással egyenértékű agresszívabb dal következik (The Hurt That Finds You First, The Demon’s Name Is Surveillance), így a Koloss nem válik monotonná. A forgatókönyv remekül meg van írva. Azért továbbra is a szigorú, középtempós részek dominálnak, ezeken túl a disszonáns témák adják meg a nyomasztó alaphangulatot, amely leginkább a Break Those Bones Whose Sinews Gave It Motionban csúcsosodik ki. Ehhez már klip is készült, és valóban a legfenyegetőbb tételek egyike, nagyon hatásos. Az album legnagyobb „slágerének” azonban a Do Not Look Down számít, és valami elképesztően jó szövege van („What sins will you commit to avoid your sins be seen”), szóval nem csodálkoznék, ha erre is készülne valamikor egy videó. Ami még szembetűnő, hogy annyira eszeveszett témaváltások ezúttal talán nincsenek, mint korábban, viszont meghökkentő gitárnyúzás és néhány kifacsart szóló azért most is akad.

Az az igazság, hogy aki a banda eddigi albumait hallotta, annak az új lemez már nem tud sok újat mondani, ahogy erre már az ObZen sem volt képes. Aki pedig azt várta, hogy a Koloss jön, lát, és legyőz minden trónkövetelőt a djent hullám képviselői közül, az alighanem szintén csalódott lesz. Ez ugyanis nem egy célzott válasz, nem egy kinyilatkoztatás, csupán egy újabb nagylemez a sorban. Annak viszont teljesen korrekt, csak épp minden direktsége és dalközpontúsága ellenére kevésbé hallgattatja magát annyira, mint a 2008-as elődje. Persze azzal is tisztában vagyok, hogy bármit is írjak én most itt le, a Meshuggah önmagában akkora brand jelenleg, hogy számos év végi listán bérelt helye lesz, ebben – főleg a már megjelent, ajnározó kritikák fényében – biztos vagyok. Én azért kicsit igyekszem objektív maradni, és az eddigi munkásságukhoz mérten értékelni: ha a csúcspontok 9-10-et érnek, a Chaosphere vagy a Nothing nyolcat, akkor ez:

7/10