Architects

Nagyon sok metalzenekar dönt úgy a karrierje során, hogy kipróbál egy emészthetőbb, barátibb hangzást, és nagyon kevés olyan van, akik ebbe a döntésbe nem buknak bele, vagy akik úgy döntenek, hogy megpróbálnak visszatalálni korábbi világukhoz. Az Architects például évek technikás, tördelt metalzenéje után döntött úgy, hogy tízszer akkora tömeget céloz meg, ám újabb dalaik alapján úgy tűnik, hogy mégsem érzik úgy, hogy a szigetországban mindent meg szabad tenni a túlélésért. Nem volt egyszerű a történetük, de jelenleg a modern brit metalzene harmadik legfelkapottabb neveként (az első a Bring Me the Horizon, a második az Enter Shikari) révbe érni látszanak, így új albumuk előtt érdemes áttekinteni, hogy részletesen mi is történt velük az utóbbi 8 évben.

A társaság korai éveiről nem tudni túl sokat, annyi biztos, hogy a csapat tengelyét adó Searle testvérek, Tom és Dan már 14 éves koruk óta játszottak különböző formációkban a brightoni színtéren, melyet az utóbbi években olyan nevek alkottak, mint a The Ghost of a Thousand, a Telegraphs, az Abandon Ship, a From Plan to Progress, az Imprint és a Zero Cipher. 2004-ben aztán megfelelő társakra lelt a páros a gitáros Tim Hillier-Brookban, az énekes Matt Johnsonban és a basszusgitáros Tim Lucas-ban, és elnevezték magukat Inharmonic-nak. Aztán Counting the Days-nek. Végül valamikor 2005-ben jöttek rá, hogy az Architects név lesz az igazi (nem akartak maguknak klisés nevet adni, vagy olyat, ami bármit is elárul a zenéjükről), és az abban az évben felvett demójuk olyan jó lett, hogy az In At the Deep End (Beecher, Send More Paramedics, stb.) felajánlotta nekik, hogy kiadja nagylemezüket. Még ebben az évben felléptek augusztusban a Ghostfesten is olyan bandák társaságában, mint a Hondo Maclean, a Bring Me the Horizon, a Sikth, a Johnny Truant vagy a Her Words Kill. A hivatalos bemutatkozásra 2006 májusában sor is került, és a Karl Bareham produceri segítségével rögzített Nightmares roppant sikeres is lett a brit színtéren, sokan egyből az öt hónappal korábban feloszlott, szintén tördelt metalzenében utazó és szintén szigetországi Beecher utódjait látták bennük. Zenéjüket a legtöbban a Dillinger Escape Plan, Converge és Botch határolta háromszögben helyezték el, ami a fiúkat roppantul idegesítette, mivel szerintük őket nem lehetett a klasszikus mathcore leírással elmagyarázni, és olyan hatásokat jelöltek meg egy interjúban, mint a Modern Life Is War, a Cult of Luna, a Decapitated, a Mastodon vagy épp a Mogwai. 2006-ban számos koncertet adtak hazájukban, osztoztak a színpadon például a Burning Skies-zal, a Devil Sold His Soullal, a Reubennel, a Skindreddel, a Sylosis-szal, a Blackouttal és előbb a Chariot kérte meg őket, hogy kísérjék el őket európai körútjukra, majd egy angol turné erejéig a Sikth előzenekara voltak. Pont a Sikth és a Dead Man in Reno társaságában járták az országot, mikor is Matt Johnson úgy döntött, hogy 2007 elején kilép a zenekarból, és ezzel nem volt egyedül, ugyanis a bőgős Tim is távozott. Helyeikre a Fractures-ben együtt játszó Sam Carter énekes és Alex „Ali Dino” Dean basszusgitáros érkezett. Carter már ismert név volt ekkor a színtéren, hiszen a Fractures mellett dobosként megfordult a Nervous Wreckben, valamint a This City-ben is. Tim későbbi éveiről nem tudni sokat, ő a tanulmányai miatt távozott, ám Matt zenekart alapított Whitemare néven, akik még mindig aktívak, rock’n rollos hardcore punkot játszanak, és a tagságban ott van a korábbi Johnny Truant gitáros Al Kilcullen, és a Centurion volt dobosa, Eugene Economou (korábban Hillier-Brook is bőgőzött náluk).

Miután megszilárdult a felállás és Carter bemutatkozott január 20-án Oxfordban az első headliner turnéjuk egyik állomásán (a The Gorgeous kísérte őket), elérkezett az idő a folytatásra, mely már a United By Fate-nél jelent meg 2007 nyarán. A Ruin valamelyest elkezdett már távolodni a Nightmares mathcore dominálta hangzásától, Sam csempészett némi tiszta éneket a dalokba, és komplett áthangoláson is keresztülment a csapat. Már a rögzítés után, de még a megjelenés előtt a csapat körbeutazta a szigetet a Red Chord és a From A Second Story Window házigazdájaként, a Ruin után pedig olyan eseményeken tették tiszteletüket, mint a Death of the Weekday turné (Sikth, Biomechanical, Malefice, Ted Maul) és a Chaosfest (All That Remains, Suicide Silence, Whitechapel, Faceless). Szeptemberben elkísérték az As I Lay Dyingot, a Darkest Hourt és a Himsát négyállomásos brit körútjukon, majd saját turnéra indultak a Devil Sold His Soul, a Blackhole és a cryforsilence oldalán, amely egy Bring Me the Horizonnal és Chariottal közös koncertsorozatba csapott át. A 2008. évet is aktív koncertezéssel töltötték, és átmerészkedtek ismét a kontinensre is: Oliék mellett a Maroon és a Blessed By A Broken Heart tartott velük (a BMTH meg is hívta Samet az új lemezre pár sor erejéig, tiszta énekét a Sadness Will Never Endben hallani). Mielőtt még visszapattanhattak volna a turnébuszba, kiadtak egy négydalos splitet a Dead Swans oldalán a Thirty Days of Nightnál: a kiadványon ők két új dallal szerepeltek, melyek közül a Broken Clocks-szal később ismét találkozhattak a rajongók, hiszen a Century Media ezt csapta hozzá a Ruins-hoz bónuszként, mikor augusztusban újra kiadta (erre a verzióra meglepetésként nem került fel a debütlemez Carterrel újravett nyitódala, a To the Death). A nagyobb kiadó hozta nagyobb hírverésig a csapat még körbejárta Angliát friss splitpartnerük társaságában, ismét tiszteletét tette a Ghostfesten, és átugrotta az óceánt is, hogy a Valient Thorr és az Early Man társaságában járja be Amerikát. Persze Európát se hanyagolták el, és 2008-ban Magyarországra is eljutottak a megboldogult AzFeszt szervezőinek jóvoltából – ezek után a Blackout Argumenttel folytatták útjukat az Öreg Hölgy autópályáin, amit egy rövid ír körúttal vezettek le a Your Demise csapatával. Időközben még arra is jutott idejük, hogy a 2007 végén és 2008 elején született dalokat nyáron felvegyék, és felírják magukat a Century Media 2009-es megjelenési naptárának elejére. Októberre már beérett a világhír, és jött is a meghívás az Egyesült Államokba, ám ezúttal már a Suicide Silence, az Emmure, az After the Burial és a Beneath the Massacre kísérte körbe őket a Cleansing the Nation turnén. Hogy az új lemezt ne csak Amerikában várják remegve, ismételten bevették Európát ősszel, méghozzá a Never Say Die! koncertkörút elképesztő csomagjába kerültek be az Emmure, a Parkway Drive, az Unearth, a Protest the Hero, a Whitechapel, a Carnifex és a Despised Icon mellé, amellyel eljutottak Budapestre: az A38 hajón léptek fel november 22-én.

A Hollow Crown 2009 januárjának végén jelent meg, és egyszerre volt iszonyatos szakmai siker és telitalálat a rajongóknál. A csapat növelte a tiszta ének mennyiségét, ismét áthangolták magukat, valamint a dalírás is most ment nekik a legjobban (a producerpáros maradt az előző lemezről Mitchell és Humphreys). A Century Media persze hatalmas hírverést csinált a lemeznek – már a Ruinhoz is ők intézték a két klipet (Buried at Sea, Always), és ehhez is készítettek kettőt (Early Grave, Follow the Water). A pihenésre persze nem maradt idő, és miközben Sam felvett pár sornyi közreműködést a Your Demise második nagylemezéhez, az Ignorance Never Dies-hoz (All I Never Want to Be), belekezdtek az album turnéjába olyan vendégekkel, mint a Misery Signals és az A Textbook Tragedy. Nagy-Britannia után Európa következett és a Through the Noise körút a Comeback Kid, a Misery Signals, a Bane és az Outbreak oldalán, majd Kanadába repültek, hogy a Weight of the World turnén ismét a Misery Signals mellett zenéljenek, ezúttal a Haste the Day-jel, a Dead and Divine-nal és a Sights & Sounds-zal egy csomagban. Rajongótáboruk nagyságának elismeréseként meghívást nyertek a 2009-es Warped Tourra is, ahol az A Day to Remember, az Escape the Fate, az Underoath, a Bad Religion, a Senses Fail és az All Time Low oldalán mutathatták be magukat hatalmas tömegeknek – hasonlóan nagy felhajtás követte következő turnéjukat is, ekkor ugyanis Ausztráliába repültek, hogy az August Burns Rednek és a Parkway Drive-nak melegítsék be a színpadokat. Amerika még többet akart a srácokból, így az Every Time I Die vezetésével ismét körbejárták az országot ők, a Bring Me the Horizon és az Oh, Sleeper, az évet pedig egy brit-európai közös körrel zárták, méghozzá egy újabb Never Say Die turnéval (velük tartott a Despised Icon, az As Blood Runs Black, a Horse the Band, a Ghost Inside, az iwrestledabearonce és az Oceano is). A kontinenseken átívelő koncerteket mi mással is zárhatták volna, mint új dalok írásával, amire 2010 elején került sor, majd még mielőtt májusban ezt fel is vették volna Steve Evetts sztárproducerrel (Dillinger Escape Plan, Deadguy, Lifetime, Hatebreed, Saves the Day, A Static Lullaby, Still Remains, The Wonder Years, Suicide Silence, stb.), mentek egy újabb kört Ausztráliában az Escape the Fate-tel és az Emarosával, majd előbb az A Day to Remembert vezették körbe hazájukban, később az Underoath előzenekara voltak Európa-szerte, végül pedig Amerikában kísérgették a keleti parton a Protest the Herót. Rögtön a stúdiózás után mentek is vissza az Államokba, hogy közösen játszanak az As I Lay Dyinggal, a blessthefall-lal, a Between the Buried and Me-vel és az Acacia Strainnel, a Structures oldalán pedig Kanadába is átugrottak. Ha már Kanada: Cartert meghívta Andy Neufeld (Comeback Kid, Sights & Sounds) a Symptoms + Cures egyik dalába (Pull Back the Reins), amit Sam viszonzott is a Here and Now felvételeikor (Stay Young Forever). A Century nem győzte kivárni az új lemez kapcsán a markukba hulló dollárokat, így 2010 augusztusában újra kiadták a Hollow Crownt (melynek bónuszdala a fent említett, újravett To the Death volt) egy DVD-vel felturbózva, amin egy dokumentumfilm volt a banda utolsó másfél évéről. Kanadából hazafelé vezetett az út: a Norma Jean, a Devil Sold His Soul és a Lower than Atlantis kísért őket az Egyesült Királyságban, miközben kikerült az első dal az új lemezről, a Day In Day Out. A vegyes rajongói visszajelzésektől nem zavartatva Amerikában bővítették tovább táborukat az elrockosodott Atreyu, a blessthefall és a megújult Chiodos kíséretében, majd ismét Ausztrália következett, ahová a Comeback Kiddel, a This Is Hell-lel, és a Rolo Tomassival mentek.

Ahogy 2009-et, úgy 2011-et is új albummal nyitották, a Here and Now pedig amellett, hogy meg is osztotta valamelyest a rajongókat, fel is szorozta a számukat: a matekos hangzást végleg elhagyó zenekar eszköztárába végleg beköltözött Sam Carter tiszta énekhangja, írtak balladát is, és jóval rádióbarátabb lett az egész zenei világuk. Az albumon felbukkant az említett Andrew Neufeld mellett a Dillinger Escape Plan énekese, Greg Puciato is a záró dalban (kicsit ironikus, hogy a DEP producere és énekese egy olyan lemezen segít be nekik, amelynek a korai anyagokhoz képest már semmi köze nincs a Weinman-féle tördeltséghez), és a japán kiadáson két Big Chocolate remix is helyet kapott (Day in Day Out és Learn to Live). A lemezt egy európai bulisorozattal kezdtél el reklámozni (meg sorban jöttak a klipek is: Day in Day Out, Learn to Live, Heartburn, Delete.Rewind) a Bring Me the Horizonnal és a Devil Wears Pradával, amit az sem szakított félbe, hogy Alex Dean bőgős bejelentette távozását – a zenészt a Stick to Your Guns korábbi dobosa, Casey Lagos és Bobby Daniels pótolták. Ugyanezekkel a turnépartnerekkel és a Parkway Drive-val Angliát is körbejárták, ahol az Architects nem csak kisegített, hanem kisegítő is lett, Matt Nichols focibalesete után ugyanis Dan Searle dobolta végig a BMTH koncertjeit. Ezután Kanada következett a Counterparts és a Dead and Divine oldalán, majd egy újabb európai utazás Oliékkal és a Deez Nuts-szal, amely egy emlékezetes, teltházas Dürer-bulival elért hozzánk is. Miután júliusban Dean visszatért, már vele utaztak el Amerikába, ahol az előbbi csomag eleinte a Suicide Silence legénységével, majd a Parkway Drive-val egészült ki egy sokállomásos turné erejéig. Hazatértük után volt idejük felvenni egy újabb nagylemez anyagát, és a londoni eseményekre tekintettel már októberben nyilvánossá tették a Devil’s Island című dalukat, mely a régebbi anyagokra jellemző vadságával villámgyorsan megnyerte a rajongókat. Mint később kiderült, a dal a fiúk ötödik nagylemezén helyet is kap: a Daybreakert május 28-ára időzítették, és március végén még egy tételt tettek meghallgathatóvá, a These Colours Don’t Runt. Újabb budapesti koncertjükkel azonban nem várták meg az új albumot, hiszen 2012-ben egy rövidebb pihenő után a Rise Againsttel és a Touché Amoréval indultak el Európába, és március 19-én meg is töltötte ez a három csapat a Petőfi Csarnokot.