2012. március 4.
Tracklist:
01. Under The Guillotine
02. TB Positive
03. Absolute Betrayer
04. Greenland
05. "It's The Water"
06. Face Paint
07. Final Mass
08. SST
Remélem, olvasóink nagy részének nem ismeretlen a Botch neve. Egy nagyon meghatározó zenekarról van szó, amely idén tölti feloszlásának tizedik évfordulóját, de lemezeik még ma is olyan frissnek hatnak, hogy a mai színtér nagy része megirigyelhetné azok teljesítményét, sőt igencsak a javára válna, ha merítenének belőle. Rengeteg zenekarra hatottak, aktuális példával élve nélkülük például valószínűleg nem mennénk pénteken Norma Jeanre sem. A tagok nagy része ma már teljesen másfelé vette az irányt zenei szempontból, kivéve az énekes Dave Verellent, aki 2008-ban megalakította a Narrows nevű formációt. A zenekarban többek között Some Girls és These Arms Are Snakes tagok is szerepelnek, amely bandák igen erősen táplálkoztak az anyazenekar munkásságából, utóbbiban konkrétan a Botch basszusgitárosa is játszott. Ez előre is vetítette, hogy a zenekar Dave bandájának nyomdokain indult el. A megalakulásra egy évvel meg is jelent az első nagy lemezük, amely igazából ugyanazt próbálta meg, mint a mostani lemez is, és hát végül is sikerült neki, de nem annyira mint ezúttal a Paintednek.
Már az első taktusoknál megkapjuk, hogy miről is lesz szó az elkövetkező huszonhét percben: folyamatos, idegtépő és disszonáns örvénylés jellemezi a lemezt, ám ez egy pillanatra se válik unalmassá vagy öncélúvá, végig van értelme és funkciója minden témának. Látszik, hogy itt bizony közrejátszanak az eltelt évek és a rutin. Az album továbbra is Botch alapokon nyugszik túlnyomó részt, ám sikerült egy nagyon egységes, magával ragadó atmoszférával hinteni a végeredményt, ez pedig nem más, mint a levegőben állandóan vibráló feszültség és frusztráció. Kimért lassú- és középtempókkal operálnak Dave-ék, ami a zaklatott és disszonáns dallamvezetéssel együtt nagyon hatásosan hozza feszült, szorongó helyzetbe a hallgatót, és ezt az állapotot egészen a záró tételig fenntartják. Elég csak meghallgatni az Absolute Betrayer kezdésének bőr alá mászását, valamint földöntúli elszállásait. Az albumot sikerült középen elvágni egy grandiózus, poszt-metal elemekkel tarkított, zajos tétellel, a Greenlanddel, amely akármennyire is lassú, úgy tolja az adrenalint, hogy szegény mellékvesénk köpni-nyelni nem tud – ajánlatos éjszaka, sötét utcákban tesztelni, garantált élmény, a végén lévő elcsukló hangú felkiáltások meg egyszerűen hátborzongatóak, telitalálat a szám. Én mondjuk inkább utolsónak raktam volna, mert az Absolute Betrayerrel karöltve, tizenegy percen át tartva a csúcspontot, kevésbé ütnek az utána következő dalok, holott azokkal sincs semmi probléma: csupán csak ismét az eddig felhasznált panelek kerülnek elő, amelyek ugyanúgy működnek is, csak nem feltétlenül változtatják a már megteremtett hangulatot, és ez talán nem is baj. Nagy szerencsére a dalcsokor hossza is élvezhető, így végig fenntartja a figyelmet, és el is éri a célját: tökéletesen átjön mindennemű frusztráció és idegesség amit a zenekar ki akar adni magából, még a legvidámabb pillanatban is tud egy szelet nyugtalanságot nyújtani hallgatójának.
Nagyon megérdemelné a Narrows, hogy ezzel az anyaggal sokan ismerjék meg őket. Nem eredeti amit csinálnak, de úgymond saját maguktól lopnak, és gyúrják azt egy rendkívül üdítően ható dalcsokorrá, és nekik még azt is elhiszem, hogy több albumon keresztül fogják tudni élvezetesen szervírozni ugyanazt a receptet. Én nagyon örülnék, hogyha gyakrabban nyúlnának az emberek ismét ehhez a fajta hangzáshoz, a disszonancia kreatív használatához, ugyanis azt veszem észre, ahogy telnek az évek, egyre kevesebb az ilyen alapokhoz ilyen hitelesen nyúló zenekar, akik meg mégis megpróbálják, nem kapnak túl nagy visszhangot. Egyelőre ez bizony év végi lista gyanús produkció, szóval hallgassátok mindenképpen, hiszen hiába a jó idő, tavasszal is szoktak nyugtalanok lenni az emberek.
8.5/10
