Nomad – végáll.om

Nem meglepő, de mindenképp sajnálatos tény, hogy a kelleténél sokkal kevesebb embernek mond valamit egyelőre itthon a Nomad név, illetve még kevesebbet a The Bedlam. Az a Bedlam, amely banda évekkel ezelőtt a demóin thrash, majd az „Inside Ash” lemezen már grunge-osabb, de mindvégig a magyar átlagból messze kirívó minőségű zenét játszott. Feloszlásuk óta eltelt jó pár év néma csendben, de most a két oszlopos tag, Jánosi Szabolcs, alias Cicó és Fodor Zoltán, alias Fodi; itt van újra, egy friss kezdettel, egy friss bandával (ha a Godlam elvetélt próbálkozását nem nézzük), hogy újra megmutassák, anno miért ejtette ki rajongók hada tisztelettel a nevüket. És hogy ennyi év után visszatérve van-e még mondanivalójuk, az azóta szinte lecserélődött szcénának? De még mennyire!

Ha valaki az előzmények ismerete nélkül közelít a CD-hez, bizony alaposan meg fog lepődni az első találkozásnál, mivel elsőlemezes csapatoknál ritkán hallható minőségű muzsikával találkozhat; ebben a majd’ egy órában. De ez nem is csoda, hisz a zenét jegyző Cicó, és a melódiákért, dalszövegekért felelő Fodi tökéletesen összecsiszolódott gépezetként pottyantotta ki magából az ötleteket, majd (mint az a készített interjúból ki fog derülni), a dalok hosszú ideig csiszolódtak, mint a mesteremberek kezei közt egy-egy műalkotás; így hallhatóan nagyon is kiérlelt, a lehető legtökéletesebbre csiszolt dalokat szállítottak le a korongra. De igazságtalanság lenne nem megemlíteni Gátos Bálint bassszer, (ő a Warpigs-ből lehet ismerős), illetve a fiatal kora ellenére egy Frank Zappa emlékzenekarban is doboló Mihalik Ábel nevét, kik nem pusztán eljátsszák a magukét, de sokat hozzátesznek játékukkal a dalokhoz.

Hogy milyen is a muzsika? Egyfelől adott mindhárom hangszeres részéről a kétségtelen technikai tudás; de amit összemuzsikálnak nekünk, az döbbenetesen érzelemmel teli; egyszerre lebegős, elvont, ugyanakkor meglepően befogadható, hol komor, hol vidáman pattogó, illetve angyalian lágy, igazi lélekzene, mely mélyről tör fel, és mélyen érint meg, s melyet megkoronáz egy sokszínű, dallamérzékeny, fogós, de nem szirupos, inkább érett, sokat tapasztalt vokál. Továbbá egy olyan tisztaság, melyet utoljára a U2 egyes régebbi dalaiban lehetett tapasztalni. Bár semmi durvaság, sötétség nincs a zenében, azért biztos vagyok benn, hogy élőben, koncerten kellően harapnak a számok.

John Frusciante gitárjátéka tapasztalhatóan hatott Cicóra, aki nagyon ízlésesen penget, ahogy a dalok épp megkívánják, hol szép melódiákat, hol keményebb riffeket, hol pedig fura, – halványan engem Tom Morello-ra, (RATM) emlékeztető zajokat csikar ki hangszeréből. Ugyan egy-két helyen a kelleténél erősebb a chili utánérzés, de még így is csak a legnagyobbak közt említhető itthon. Akárcsak Ábel, aki nagyon komoly dolgokat üt össze, a jazzes technikásság úgy simul bele a dalokba, kiegészülve Bálint lüktető basszusával, hogy közben messze kiviláglik onnan. A nagyságukat jelzi, hogy a dalok az összetett alapok ellenére rendkívül könnyen ragadnak a fülbe, s odafigyelve válik egyértelművé, milyen komoly dolgokat is jammelnek össze.

Ezerféle hangulattal lehet találkozni a Stefan H Bergner borítótervével ellátott műanyagkorongon. A nyitó Csak egy függöny kezdése nagyon chilis, egy vidám, pattogó zenei alappal; ötletes dobolással, kontrasztban a keserűbb szöveggel; Fodi éneke nagyon érzelemgazdag, árnyalt, s van benn egyfajta, máshogy nem tudom leírni, de magyar íz, mind hangszínében, mind dallamvezetésben. A szólisztikus rész középtájt nagyon feelinges, s a refrén után merengően, basszusfutamokkal átvezetve robban be a Hová mehetnék, mely elvontabb verzéje ellenére az egyik legerősebb refrénnel büszkélkedik, s az egyik legjobb szerzemény a lemezen. A Flashback bazár újfent kivédhetetlen, már a Nomad demón is szerepelt, Richter Dominika érzékeny, a többi hangszer közé tökéletesen illeszkedő csellójátékával, és Aiko Mochizuki énekével megkoronázva. Dominika csellója a Pillanatok-ban is felbukkan, mely egy visszafogottabb szám, de enyhén bolondos zenei alappal pakol az érzelmes dalszöveg alá

De igazából mindegyik dalt ki lehetne emelni, bármelyik képes hozzád nőni, megérinteni, és feléleszteni benned valamit, mint a Rég elfelejtett dal, mely keleties, indiai hangulattal és nyughatatlan riffjeivel bolondít, az ének sejtelmes, siklik, mint kígyó a porban, enyhe arabos dallamvilággal megbolondítva lebeg, és vércseként mar belé a keményebb gitár, Simon Wilson rappes, RATM-es szövegmondásával zárva. Vagy az Oly csendes, szólisztikus betétjével, pattogó alapokkal ellátott, együtt énekelhető refrénjével, az elektro alapokkal indító Pünkösdi királyság, vagy az egyszerűbb 35. A két záró dal angol nyelvű, az utolsó Where else could I go a második Hová mehetnék angol verziója, zeneileg nincs különbség, bár a magyar verziót én erősebbnek érzem, de mindenképp érdemes vele próbálkozni a határokon túl is, van alapja.

Mint az leszűrhető, igen erős bemutatkozó lemezt tudhat magáénak a zenekar. Egyszerűen nem szabadulsz az album eleven, néhol bolondos, vidám, néhol éretten szomorú, máskor komor, érzékeny aurájához, s napokig nem tudsz mást hallgatni, annyit ad. Tudom, mert tapasztaltam. Érett, gondoskodó mű, vígasztal, ha kell, felpörget, ha kell, s megnyugtat, ha kell. Ezerszínű, kötéltáncosként egyensúlyoz a technikusság és az érzékenység vékony cérnaszálján. Bárkinek adhat valamit, bármely szegmense.

Itt hallgathatsz bele: http://myspace.com/thenomadband