Amadea – Regret EP

A mai szubkultúrák között kis hazánkban még mindig kiemelt helyen szerepelnek a gothic/doom zenekarok, ám meg kell hagyni: az, hogy szinte minden harmadik-negyedik újdonsült banda ezen stílus keretei között kíván érvényesülni, egyet jelent azzal is, hogy a műfaj melegágya lesz az igénytelen és haszonéhes produkcióknak. Az Amadea második kislemeze kifejezetten nem ebbe a kategóriába tartozik, sőt!

Az eredetileg 2003-ban, majd később 2005-ben is megalakuló (újjáalakuló) zenekar múltja eléggé rögösnek mondható, hiszen a tagság csak két éve stabilizálódott, ám – mint ahogyan ez a közel negyed órás kislemez kiforrottságán is érzékelhető – ezidő alatt sikerült egységgé kovácsolódniuk. A zenekar első kiadványán, a The Grey Of The Morningon (amihez azért hozzá kell fűzni, eléggé sematikus cím) is érvényesültek azok a jellemvonások, melyek igazán csak a Regret keretein belül kristályosodtak ki, öltöttek olyan formát, melyek egyéniségre, az önálló arculat keresésére utalnak…

…és az első ilyen tulajdonság a grandiózus dallamszerkezetekben nyilvánul meg, melyek emelkedett, és egyben kísérteties hangulata az Unexpect munkásságát juttatják eszembe, ha nem is olyan magas és experimentális szinten, de közel azonos elgondolásban. A kislemezt a Losing Sanity nyitja, mely hatalmas blastbeat darálásokkal, és cirkuszi hangulatra emlékeztető (legalábbis engem, de ugyanezt elmondhatom a fentebb említett zenekarról is) dallamokkal nyit. A tétel jellemzi a bandát: feszes tempók, emlékezetes billentyűszólók és elsőre rögzülő, női énekdallamok érvényesülnek a dalban, s már itt észrevehetjük azon kifogásolható pontokat, melyeken illendő módosítani a továbblépés érdekében, de a cikk végén külön kitérek ezekre.

A címadó Repent angyali kórusokkal nyit, melyekhez betársulnak a Crematory-ra emlékeztető szintetizátordallamok és gitártémák (Sass Márton hörgéséről nem is beszélve); ezeket ellensúlyozzák a refrén magasröptű dallamai: Cser Ágnes magas hangfekvésű orgánuma nem egy tipikus angyali vokál – ám nincs messze attól -, hanem attól jóval érzelemgazdagabb, hiszen hangszínében éppúgy felfedezhetőek a baljós dallamok is, nemcsak a már jól bevált dallamszerkezetek. A záró The Day Of The Doom szintén kórusi aláfestéssel nyit, vad darálás közepette, ám ez egy sejtelmes hangvételű zongoradallam kibontakozásába torkoll. Ebben a szerzeményben hallható a legjobb refrén is, melyet energikus riffek zárnak le, egy emlékezetes, felfokozott hangvételű zongoradallammal kiegészülve.

A Denevérben felvett kiadvány bivalyerősen szól, a hangzásra, valamint a teljesítményre nem lehet panasz, két tényezőre azonban igen. Az egyik a vizualitás, mely sajnos még nem erőssége a zenekarnak; a hosszútávú sikerek érdekében talán célszerűbb lenne egyéni külcsínt biztosítani ilyen szintű produkciókhoz, figyelembe véve mind a betűtípusokat, mind a borítót. A másik tényező pedig Sass Márton hangja, mert függetlenül attól, hogy mély orgánumában megbújik egyfajta energikusság, azért a többszöri meghallgatás során elég monotonnak hat, és a The Day Of The Doomban is kifejezetten zavaró, amikor Cser Ágnes dallamai mögé kíván zárkózni.

Látok potenciált az Amadea ténykedésében, és kiváncsian várom a következő kiadványt, mely reményeim szerint már egy teljes hosszúságú korong képében fog megjelenni. Ha a fenti kivetnivalóim eltűnnek vagy csak módosulnak, hosszú barátságot fogok velük kötni, ám aki kíváncsi egy igyényes, és ígéretes zenekar produktumára, az 700 forintért megrendelheti az EP-t, vagy a honlapról 128 kbps minőségben beszerezheti annak két szerzeményét.

10/7,5.