LoveHateHero – White Lies

A 2005-ös debüt „Just Breathe” után itt a kaliforniai LoveHateHero új CD-je, a Cameron Webb (Social Distortion, Silverstein) segédletével felvett „White Lies” képében, elődjéhez hasonlóan ismét a Ferret gondozásában. Az első stuffot nem hallottam, de rosszmájúan azt mondhatnám, elég a zenekari fotókra, a bandanévre, illetve a dalcímekre pillantani, és már képben is lennénk a muzsikát illetően, de nem leszek az; inkább azt mondom, hogy szemtelenül fiatal, jólöltözött srácok tolják itt a minden tekintetben naprakész slágerzenét. Poszt-hardcore / emocore, az infólap szerint, én hiszek neki, de azért fellelhető más influencia is az egyébként rettenetesen csúnya piktúrával letakart korongon.

Mindjárt az elején „búcsúznak” a srácok, meglehetősen harsányan indul az ízig-vérig mai, lendületes, dallam-centrikus Goodbye My Love; mely pörgős, hangos, és legfőképp szemtelen, a hiperdallamos gitártémák, kiegészülve Pierrick Berube magas hangjával elsőre elkaphatnak sokakat, s bár a refrénben néha irritálóan magasak az énekdallamok, a dal a popos melódiákból kifolyólag sláger. A durvább gitártémák kellően mélyre hangoltak, és hatásosak, a szóló a végén pedig hatalmas, tiszta ’80-as évek végi heavy metal érzetet kelt.
Kevin Gruft szobájában valószínűleg meg sem lehetett állapítani a tapéta színét, annyira eltakarták a Maiden, Helloween, Megadeth poszterek, annyira direkten érezni játékán e bandák megoldásainak rokonait, ha-ha. Tényleg érdekessé teszi a zenei alapot ez régmúltban gyökerező, ám mai hangzással, fiatalos lendülettel tálalt hozzáállás, s az egyik legfőbb, leginkább kirívó pontjuk a számokban leledző kontraszt Kevin klasszikus iskolán edződött mancsa, és a másik gitáros Myke Russel kevésbé karakteres, pumpáló, groove-os riffjei közt. De nemcsak a húros hangszereken történik munkamegosztás, Pierrick mellett Myke is szolgáltatja a melódiákat ének terén, s jól is ellensúlyozza a magas hangokat az ő mélyebb orgánuma, s itt-ott hörgésre, üvöltésre is vetemedik, de csak mértékkel, ízléssel.

A kettes I’ll Make It To Brigades már jobb, mint az indítás, hisz itt már ez a zavaró magas hang a háttérben, a refrén végét megcsavarva szárnyal csak, maga a zenei alap pedig semmi újat nem mutat, amit eddig ne hallottunk volna az utóbbi évek sikeresebb csapataitól, de legalább okosan, nem nyilvánvaló módon recirkulál, így egy erős, pofás sláger kerekedik belőle, melynek énekdallamai elsőre rögzülnek. Leszűrhető ezek alapján, hogy itt a dalközpontúság a cél és a lényeg is egyben, mindegyik tételben van valami, ami belemászik a füledbe, s egyszerűen szórakoztat, de slágeres megközelítésnek nem hozománya a változatosság hiánya. Az érzelmes, szépen éneklős részeket metalcore-os témákkal átszőtt, némi szolid hörgéssel tarkított blokkokkal váltogató struktúrákkal operál a Red Dress, a Running With Scissors, a záró Homewrecker, mely dalok a súlyosabb dolgok felé billentik a mérleg nyelvét, az Amity, és például még a Move On a balladisztikus indítással, érzelmesebb, visszafogottabb megközelítéssel hozza vissza az összkép egyensúlyát. Itt bizony őrült, – de az ép elmét nem veszélyeztető — kavalkádot hallhatunk.
A To The End indítása tipikus svédes hatású, de nem a szokásos énektémák épülnek rá, hanem többszólamú, finom melódiák, s a sebzett, szerető szívből fakadó keserű líra.
Az Of Sound and Fury hallatán beugrott nekem Anthony Kiedis is, de csak halványan, Pierrick, bár más hangfekvésben, de az RHCP pacsirtához hasonlóan, mint macska az egérrel játszik a hangjával, variál, ügyeskedik, nem is rosszul. A You Got Served és az Amity hallatán pedig elgondolkodtam mit ehetett a dalszerzési időszakban Kevin, hogy ily könnyedséggel és lazán szarja ki magából a heavy metalos szólókat. Scot Gee dobos és Paris Bosserman basszer inkább csak az alapokat szolgáltatja, összjátékuk megbújik szerves részként a zenében.

Ugyan az eddig leírtakból az tűnhet ki, hogy egy hatalmas anyag született, az igazsághoz hozzátartozik, hogy a lemez végére be lehet fáradni kicsit, mivel hiába jók a zenei alapok, azért ugyanazon dolgokból építkeznek végig a cirka 42 perc alatt. Szövegileg pedig a szokásos, emocionálisan túlfűtött, keserédes („gyűlölöm a szeretetem, amit irántad érzek”) dolgokat kapjuk a Calico Systemmel, It Dies Today-el, Kill Radio-val, He Is Legenddel, The Pain Divisionnel is turnézott alakulattól. Szóval mire véget ér ez a negyven-valahány perc, a végére már ellankad a figyelmem, de egyébként bárkinek szerezhet kellemes perceket a cucc, légyen emo, screamo, My Chemical Romance, Avenged Sevenfold, vagy Thursday rajongó.