A budapesti zenekarnak nem is olyan rég számoltam be 2004-es anyagáról, így eltekintenék sok olyan kiegészítő információtól, amiket ott már leírtam. A Lethal Message anyagukkal megmutatták a srácok; mennyi vér képes összegyűlni az esők után, a perzselő nap alatt megfoghatatlanul feszülő szivárványban… egy nagyon erős és technikás anyagot hallhattunk, mely a svéd és floridai death metál vonalat egyaránt megcsillogtatta, változatosan bemutatva impozáns repertoárúkat.
A 2005-ös korongot hallgatva kétségtelen a fejlődés, de sajnos nem lineárisan… erről majd később! Addig is merüljünk el ebben a 42 percnyi zúzdában, dallamokkal és őrléssel vegyítve még ép fogaink zománcát…
A kietlen jégszakadás, verve, hasítva önmagát, indul meg, lépegető kemény mag, melyben rengeteg dallam elevenedik meg, s már itt előtérbe kerülnek a kissé heavys, kissé poweres, s így együttvéve progresszív hatást keltő futamok. Melyeknek fényei a kalapáló dobok semmit sem tudnak durvítani… szárnyalás, szárnyalás, miközben földhöz ragadtan haldoklunk. Hihetetlenül impozáns intro, elképesztő, mert ennyi témát és tudást, némely zenekar az egész lemezébe fektet bele, mutat fel, mint itt csak a bevezetőben, mint ízelítő a kárhozat izzó falaiból, mint jégtörés, mint útkereséssel tompított útmutató.
Mezsgyéjükre találnak a srácok, azt hiszem, haha! Az
Agony Of Pleasure kezdése nem semmi, igazi brutális death metál, súlyos hörgő vokállal, és az embertelen őrlésre fröcsögő, zuhogó pergők, mély groovos basszus, taktikázó építgetés, gyors váltások, szaggató középtempó, és a fel-feltűnő dallamosító szólók… minden a helyén van, tökéletes nóta, koncert szaggató alapok, és kifogástalan hangzás és technikai tudás.
Ezt követi a megtekert agyas dallamokkal operáló
Electric Wind, itt is előtérbe kerül a szólók feloldó hatása, de olyan könnyen nem adják magukat! A tekerés jól fertőzött, egy minimális thrash is fel-fellobban, de többnyire csak a súlyos sebességű kalapáló death fémség.
A
Death-Grind Renaissance kezdése a maga feszes basszusával és tekerő dobjával, nekem kissé a régies thrash csapatokat jutatta eszembe, de hirtelen lépéssel találunk vissza újra, az embertelen death metál örvényeibe, melyben lassabb részek is komoly szerepet kapnak, ahogy a kicsavart skandináv black szerű témák is. Nekem a végére kissé sok a szólózás, igényes, elbírja a zene, de picit olyan érzésem van, mint némely progresszív csapatnál: öncélúság, fitogtatása a tudásnak, felkészültségnek… ám erre itt semmi szükség sem lenne, hiszen már az intro fél perce után is egyértelmű, hogy a bpi srácok nagyon vágják a rozsdás szalonnát, haha!
A
Family In Coma kezdetére az utolsó
Death album (
The Sound of Perseverance – s erre több helyen is érzek utalást az anyagon) jutott eszembe, igaz annyit nem művészkednek a srácok, és ez sem egy dallamos nóta, de túl sok a szóló. Bár színessé teszi ezt a dalt is, ám többször hallgatva is érezhetővé válik, hogy ezek nélkül az impozáns futamok nélkül is durván megállná a helyét. A vége súlyos zárás, nagyon eltalált, de az azt megelőző némely téma, nekem már értékelhetetlen!
Gonosz hatosként csap a húrok közé az igencsak építkezős vasbeton gálya
Last Time… egy hirtelen váltás, majd dobhadtest háború, citerázó gitár, és a szinte már károgva hörgő vokál miatt, igencsak black metál jellegű egy ideig… majd megkezdődik a művészkedés… olyasmi igényes kvintellgetések tanúi lehetünk, mint amilyeneket a
Therion valósított meg pár korai lemezén klasszikus elemekkel… nagyon eltalált, bár kicsit öncélú, de szerencsére jön a leváltás, tekerés, szaggatás, egy kis epikus, vikinges jelleg (durván
Einherjer érzésem volt, haha), majd visszatér a kezdeti téma, mely kissé heavy metálosnak is tűnhetne, ha nem lenne ennyire gyors és széttechnikázott.
A zenekar nevéről elkeresztelt track egy progresszív csoda… varázslatos, ahogy a csépelés és a félbevágott dallamok kapcsolódnak és egyesülnek… egy kis epikus jelleg itt is van, de elnyomja a fertelem… mely ritmusok képében vezekel a vér festette szivárványban! A végére megjelenik a kezdetek szél fújta tája, valahol ott, ahol a hideg és a fagy uralja a mindenséget…
Az előző anyagukkal ellentétben, itt nem feldolgozással, hanem outroval zárnak, mely összefolyik az előző számmal… gyönyörű, de kietlen érzéseket közvetítenek, lépegető gitár, és virtuóz melankolikus szóló altat el örökre, befagyasztva a szívet és a lelket. Süvöltő szelek, dér és éteri fehérség, melyet nem mocskol emberi kéz soha…
Mindent összevetve egy hihetetlenül jó anyag, s mindezt egy hazai bandától? Már a
Lethal Message is elgondolkodtatott, hogy hogyan születnek meg ilyen zenekarok éppen itt – ebben az országban! Hiszen gyökerei a skandináv földekből táplálkozik, semmi itthoni hatást nem érezni (hacsak nem a borító terén), a floridai vonalat némileg háttérbe szorítva levegőznek a hófödte bérceken…
Ajánlatos bepróbálnia némely
In Flames-t szerető/ fannak, s gitározni próbáló arcnak (igen, ez már etalon, ha így megy, akkor ott nincs nagy baj…) Bár engem nagyon zavart a sok igényes szóló, ettől függetlenül kénytelen vagyok leborulni tudásuk előtt, s a fejlődést mutatja az is, hogy sokkal durvább részek is kerültek bele, mint az előzőbe. Változatos lett, kietlen és mégis érzelmekkel teli, durva paradoxon nem? Haha!
10/ 9.8 (nekem kissé túl sok ez a rengeteg szóló)
*MySpAce*
**MySpAce**
