A svéd Mort, mint ötlet 2001-2002 körül született meg, de a megvalósulás még váratott egy jó ideig magára, 2005-ben aztán Andeas elkezdte a már évek óta fejében keringő témákat fizikailag is lefektetni. Felvett egy demót, melynek visszajelzései jónak bizonyultak, pár metál és sötét electronikákkal foglalkozó rádióállomás játszotta is. Ennyi elismeréssel a háta mögött elkezdett írni egy komplett albumot és megint „megszállta” a stúdiót, hogy mindent újra felvegyen…
Egyszemélyes dologról van szó, melyben hemzsegnek a sötét és nyomasztó szintetizátor témák, és ipari dolgokkal fertőzve tapossa a mizantróp black metál szokásos kellékeit. A halál a központi téma, s a zenéből is ez a kietlen atmoszféra préselődik ki, akár egy elátkozott esszencia, s mint egy szúvas fog, lüktet, fáj. Zenei téren valahol az In Slaughter Natives véres középkora és a Diabolos Rising szadista-perverz electrója között mozog.
Az intró sejtelmes és nyomasztó, felvezeti azt a 32 percet, melyet Stockholmból zúdít ránk. Az
As I die is ezt a hangulatot követvén visz be a sötét erdőbe, ahol orvul gyilkol le rideg fémességével és embertelenségével ez a fájdalmas burjánzás. Az anyag tartalmaz lassú és gyors tételeket, kevés kiállást, pár kellemes dallamot, rengeteg militarista jelleget, nem csekély monotonsággal közbeiktatva. A dobgép néhol zavaró, minimálisan talán
Samael szerű, de a
Passage magasságait sehol sem hódítja meg! Betegesen lépked az egész, megteremtve egy nem túl hallgató barát beteljesülést, azonban az említett bandák hibridségeként, az érintett közeg könnyen érezhetné magáénak, ha nem lenne egy aprócska hibája; a tekerős illetve belassulós gitárok hangja, szinte mindenhol egyforma, így masszává válik és elvesztik értelmük, kiegészítő, aláfestő szerepet töltenek be csupán. Ez nem mondható el a vokálról, mely idővel zavaróvá válik, s bár
Andeas hangját átöleli az éteri gyűlölet és emberi megkeseredés, ennek ellenére csak egy effectet használ, ez pedig a kántáló károgás ellenére is már a negyedik számot hallgatva unalmas, élvezhetetlen. A témák se nem jók, se nem rosszak, ugyanazokat a dallamvilágokat és érzés konstrukciókat járja közre, egy kicsit egyet jobbara, kettőt balra…
A lemez legjobb dala éppen ezért emelkedik ki könnyedén (
Time is running out), hiszen itt viszonylag sok a változatosság és a főtéma is nagyon jó, ami engem a
Will szabta utakra emlékeztet (apokaliptikus
Front Line Assembly project). Az outró érdekes, mintha a lélekvesztőben bolyonganánk, s az elfolyó hangok, maguk lennének a beragadt asztrális fények… zárásnak remek, s el is varja azokat a beteges szálakat, melyeket az intróval már felsértett.
Mindent együttvéve érdekes anyag, melynek megszületése se jobbá, se rosszabbá nem tette a világot, sőt, az igazából tudomást sem vett létezéséről (pár rádiót és azoknak hallgatóit leszámítva…), s míg ezeket az alapokat használja, nem is fog kiemelkedni, holott értékeket hordoz magában, mely mind hangzását, mind külalakját tekintve jó, de ma már ez nem elég!
Több hangszínt, nyomasztóbb és kellemesebb érzéseket keltő témákat, és rengeteg féle visszhang és szétkevert effectet a vokálba, akkor kibírna szakadni ebből a penészes hálóból, melyet maga köré font monotonságával.
10/ 7 (súlyosan rétegzene!!!)
