2007. május 9.
Nézzük az alapötletet. A szerző saját bevallása szerint is szívesen nyúl vissza egy-két ismerős témához, elemhez, melyeket motívumként, illetve alapelemként használ egy-egy regényének cselekményében; példaként felhozva így pumpált frissen kicsorgatott gyermekvért Bram Stoker pókháló lepte, nyirkos koporsójában pihenő Drakulájának ereibe (ezt ő maga fejtette ki a Napkutya egyik előszavában), világra segítve ezzel a Borzalmak városá-t. Jelen esetben a vámpír helyett egy újabb klasszikus horror-szereplő jelenik meg nála, mégpedig a zombi. Sarkalatosan fogalmazva azt is mondhatnám, hogy a szerző fogta magát, és megírta a saját Holtak földjé-nek forgatókönyvét.
A történet röviden: az emberiséget megfertőzi egy mobiltelefonon keresztül terjedő vírus, minek folytán vérszomjas zombivá változik válogatás nélkül a nadrágkosztümös, kozmetikázott pudlit magával hurcoló üzletasszonyon, a zselézett hajú, iPod-os tinilány pároson át (jellemzően stílusos, csípős társadalomkritikák sztereotípiákról, félmondatokban) a hentesig mindenki, aki csak használja ezt a ma már nélkülözhetetlen találmányt. A civilizáció gátjai átszakadnak, a leggyilkosabb, romboló ösztönök a felszínre törnek; mellékszereplőnk ráveti magát saját kutyájára, és elevenen megpróbálja felfalni; az emeletekről tömegével vetik magukat mélybe a dolgozó méhek; s további, brutális jelenetek tanúi lehetünk mindjárt az első oldalakon. A túlélők, vagyis a nem fertőzöttek menekülni kényszerülnek. Teljes a káosz. Később, az élőholtak rendezik soraikat, a szedett-vedett hordából telepatikusan kommunikáló hadsereg válik, akik ijesztő tudatossággal próbálják eliminálni a megmaradt „normikat”. Nem lőnék le minden fordulatot előre, azok számára, akik esetleg még nem olvasták, mindenesetre izgalomban nem lesz hiány.
S hogy miért is használtam a bevezetőben a forgatókönyv kifejezést? A szerző valamelyest megreformálta saját stílusát, s ez elég hamar világossá válik. A megszokott lassabb meseszövéssel ellentétben itt mindjárt a nyolcadik oldal környékén megkezdődnek a véres jelenetek, nincs agyonrészletezve a színhely, a főszereplők élettere, egzisztenciális portréja, illetve nincs kezdeti, homályos utalás valami tudat alatt magunkban hurcolt, rémületes emlékeket rejtő csomagra sem, összességében elmondható, hogy ilyen mélységeiben nincs kidolgozva a történet. Ami nélkülözhetetlen a megértéshez, az a helyén van, logikus és következetes a történetvezetés, a szokásos King-i fordulatok, csavarok is megvannak, de az összkép egy nyersebb, lényegretörőbb, agresszívebb megközelítést sejtet. A karakterekről csak a legfontosabb jellemzők, tulajdonságok tudhatók meg, csak annyi „morzsát” kapunk előre elhintve, amennyitől később egy-egy drámai fordulat kellőképp hatásosan domborodik ki, ennélfogva kevésbé érezhető talán „létező” személynek például Clayton Riddel; szemben korábbról mondjuk Alan Pangbornnal. Egyszerűen nem nőnek hozzád a mostani szereplők annyira, mint egy-két korábbi, hihetetlenül jól és aprólékosan lefestett fiktív személy. Véleményem szerint legalább olyan sokan szeretik Kinget a mesteri jellemábrázolása miatt, s hogy képes egy olyan világot teremteni a szavak erejével, ahova otthonos érzés visszatérni; mint a brutális, borzalmas jelenetek miatt. Az előbbit kedvelők bizonyára kénytelenek lesznek megküzdeni a kielégületlenség érzetével, akik viszont utóbbit preferálják, s felesleges ömlengésnek tartják a démoni snittek közti lelki megfejtéseket, azok kedvükre tobzódhatnak a belsőségekben. A történet viszonylagos kidolgozatlanságára példákat kiragadnék: először is az sem derül ki, hogy a titokzatos vírus hogy szabadul el, egyáltalán milyen céllal fejlesztették ki (valószínüleg a kormány állhat a hátterében); továbbá a többnézőpontúságot sem élvezhetjük, t.i.: nem láthatjuk az eseményeket Clay sokat emlegetett családja, vagy a finálé előkészítéséhez közeledve a kis túlélőcsoportunkhoz csatlakozó „telefonbolondokat” irtó harcosok oldaláról sem. King mindíg is mestere volt a több szálon futó cselekmények összefonásának, élvezet volt felfedezni a kapcsolódási pontokat, rejtve elpotyogtatott összefüggéseket. Ez innen most hiányzik, legalábbis nekem. Hangsúlyozom, teljes mértékben élvezhető a történet ezen információk hiányában is, egy bizonyos minőségi szint is végig egyenletes, csak azt akarom kifejezni, hogy mondjuk egy ős-rajongó elképzelhető, hogy kevésnek találja a mostani eresztést e szempontból.
További változásként elemezhető a gyermekszereplőkkel való „bánásmód” is, és talán nem veszem el a kedvet az olvasástól, ha elárulom, számukra nincs happyend. Emlékezzünk csak akár Bobby Garfield-re, vagy a Tűzgyújtó Charlie-jára; King szívesen használ gyerek-karaktereket, akik a viszontagságaikon túllépve, felnőve végül kialakítanak maguknak egy élhető, ha nem is minden keserűségtől mentes életet. A Mobil esetében hasonlatként inkább ekvivalens David Carver személye a Desperation-ből, aki sosem fogja elfelejteni, hogy isten kegyetlen.
Clay kisfia pedig, hogy Stephen King kegyetlen.
Ami elmondható a történet egészéről, legalábbis az én érzésem szerint. Nem szeretném túl hosszúra nyújtani az ismertetőt, így azoknak, akik egy pörgős, izgalmas, ha nem is túl eredeti, de azért működőképes alapötletre felépített, kellő vérmennyiséget elfolyató, könnyen emészthető történetet szeretnének olvasni nyugodtan ajánlhatom (a szerző neve eleve jelent egyfajta garanciát); viszont akik nem csak ezen aspektusát kedvelik az amerikai irodalom mumusának, azok a fentiek fényében kisebb elvárásokkal közelítsenek.
