Accept The Change – Escapism Is A Dying Art

Ugyan a melodikus hardcore műfajának következetes fejlődése és belső modernizálása során egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a szentimentális betétek, ez ok-okozati összefüggésben állt azzal, hogy a szubzsáner ha kimondottan nem is biztosan, de azért érzékelhetően elfordult a közösségi összefogás hirdetésétől a szuverén egyén, az individuum felé, és lássuk be, hogy az elmúlt közel húsz évben történt is annyi társadalmi változás, hogy annak jegyében a meglévő kétségeket ne kizárólag pozitív és reménylátó kicsengéssel lehessen narrálni. Ez a keserédesség a dalszövegek kérdésfeltevésén keresztül kettős fegyverévé vált az ezredforduló során kikristályosodó új hullám prominens képviselőinek, akik igazán csak az előző évtizedben teljesedhettek ki, többségük pedig már vagy be is dobta már a törölközőt (hogy a mainstream vonalnál maradjunk: Modern Life Is War, Have Heart, Sinking Ships), vagy csak mostanság telt be a pohara (Ruiner, Carpathian, The Carrier), esetleg ürítette azt ki (Verse). Az előbb említett kettősség pedig épp a megtisztulás élményében válik megragadhatóvá, hiszen az által lesz igazán pozitív, erőt adó kisugárzása ennek a méltán kedvelt és népszerű hangzásnak, hogy a dalszövegekben megfogalmazott fájdalom önmagából való kiírása, és ezzel egyetemben a zenei kíséret dallamívei és feszültsége terápiás módszerként hatnak a zenekarra és a hallgatóra egyaránt. És épp ezt emelhetjük ki a belga zenekar esetében is, akiket lényegében az alábbi dalcsokor mentett meg a feloszlástól.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=gPbfQIdfGoM

Az Assault (Punch, Another Breath, Just Went Black) gondozásában megjelenő Escapism Is A Dying Art rövid, ám annál velősebb dalcsokra ugyanis a zenekar énekesének és dalszövegírójának, Tomnak saját depressziójának feldolgozásáról szól, és az ebből való kilábalás biztosított kellő táptalajt ahhoz, hogy az alábbi sorok megszülethessenek. A hallgatónak pedig nem csupán ez lehet ismerős, hanem az első hallgatás során is kellemes-kellemetlen déja vu-mosoly kerekedhet az arcára, ugyanis az itt hallható nyolc dal kérlelhetetlenül a Songs To Scream At The Sun hatása alatt íródott. A Have Heart utolsó nagylemezét pedig azért tekinthetjük kimondatlan választópontnak, mert a youth crew-któl megörökölt cselekvő mentalitást a személyesség élményéért háttérbe szorító zenekar 2008-as dalcsokra volt véleményem szerint az első olyan lemez, amely egyszerre implikálta a mostanra kiforrott hiszti-hardcore lehetőségét, másfelől (az Aggressionnel egyetemben) előkészítette az akkora megpecsételődő zenei-tartalmi kitágulást biztosító katarzist, amely a Defeater felbukkanásán keresztül el is vezet bennünket a jelenbe. Ez a tendenciózus fordulat alapjaiban határozza meg az Accept The Change hangulatvilágát, ám szerencsére van olyan sodrása a dalszövegeknek és a témáknak (hát még Tom néhol erősen flynni orgánumának), hogy alkalmasint el tudjunk vonatkoztatni az arcunkba vágó hatásoktól. Persze egyszer-egyszer felbukkannak akart-akaratlan áthallások, mindenesetre ha mindettől elvonatkoztatunk, egy olyan divathullámoktól mentes melodikus hardcore-lemezt hallhatunk, amelyből a Miles Away tanúságtétele szerint is évente csak egy születik a mainstreamnek tekinthető fősodorban. Ez azonban nem garancia arra, hogy az Accept The Change-et máris új zászlóvivőként emlegessük: inkább csak egy figyelemre méltó reménységről van szó, amely tökéletesen be tud helyezkedni egy manapság egyre inkább visszasírt hangzás végnapjaiba, és a hiánypótló jellegből adódóan lépéselőnyre tesz szert, amivel ha teljesen nem is tud élni, egy-egy dal szintjén mégis bizonyítja, hogy ebből még kisülhet valami egészen jó is (a záró Inhibition képében erre már garanciát is kapunk). Az ‘Escapism egyelőre ugyanis két funkcióban jár élen: egyfelől akaratlan késztetést érzünk arra, hogy a cikkben említett zenekarok leginkább kiemelendő anyagait azon nyomban ismételten elővegyük, másfelől megjegyezteti velünk a zenekar nevét annyira, hogy ezt követően figyelemmel kísérjük a munkásságukat. Elvégre a felvétel minden egyes dala pofátlanul fogós, lendületes és szeretni való, csak inkább annyi az egyedüli újdonságélményünk, hogy rég hallhattunk hasonlót.

És ha nem is hagyjuk ennek okán megcsalatni magunkat, még mindig ott van az ildomos ténye annak, hogy vannak még olyan hardcore-zenekarok, akik tudják, hogy a Tumblr előtt is volt helye dallamoknak és személyes hangvételnek a műfajban, és akik emlékeznek arra, amikor a színpadon való összezuhanás a valódi megtisztulás, és nem az eltanult modellkövetés jegyében volt indokolt az énekesektől. Ennek jegyében pedig igen magas elvárásoknak néz elébe majd legközelebb az Accept The Change, akiknek most azért szavazom meg a magasabb pontszámot, mert visszahozták az abba vetett reményem, hogy van élet a hisztin túl is, ha szívbemarkoló témákról van szó.

7/10