Xibalba – Madre Mia Gracias Por Los Dias

A dél-kaliforniai zenekar ugyanis nem véletlenül választotta meg névnek az Aronofsky-féle Forrásból is ismert Xibalbát, azaz a félelem helyét: hangzásuk középpontjában egy igen sajátos szintézis áll, amelyben a kilencvenes évek metalcore-hangzását oly mértékben keveri a zenekar a meglévő latin gyökerekkel és death metal-elemekkel, hogy annak tükrében már nem is tudjuk egyértelműen eldönteni, metalos hardcore-ról, vagy hardcore-os metalról van szó. Hasonló helyzet állt fenn legutóbb a Wilkes-Barre-i War Hungry esetében, ám jelen esetben teljesen más hatásokkal és inspirációkkal kell számolni, ami már csak helyileg is adott volt, hiszen a kilencvenes évek végletesen agresszív tartása olyan elánnal és sodrással jelenik meg az itt hallható dalokban, amelyhez foghatót igen rég hallhattunk. Az első hallgatás során már ki is rajzolódik a legnyilvánvalóbb hatás, amely a Sepulturától eredeztethető: a középtempók teljes kihasználtsága, a mélyre hangolt gitárok, valamint az énekes Nate Rebolledo orgánuma egyértelműen a szebb időket is megélt brazil legenda arculatának legfontosabb karakterképző elemeit ültetik új közegbe, hiszen a disszonáns témák, a direkt váltások és a (Crowbar, na meg a New Lows után szabadon) sludge-ihlette gyűlölettel telített marcona riffelések biztosítják igazán, hogy valóban számolni kelljen a bandával. Ezt pedig az bizonyítja a leginkább, hogy a bemutatkozó lemezről (ami az itt hallható első nyolc dalt jelenti) és válogatáslemezekről összerakott kiadvány arculata egységes és kiforrott képet mutat a zenekarról. Ebben kiváltképp nagy szerepet játszik a bivalyerős hangzás is, amely mindinkább felfedi azokat az apró díszítéseket, amelyek nem engedik unalmassá tenni az amerikai iskolás death metal, a Bay Area felőli thrash metal, a sludge és a klasszikus értelemben vett metalcore eltérő arányú határterületein íródott dalokat.

httpvh://www.youtube.com/watch?v=8-uLrHk4H0Q

Mindezek tükrében teljesen jogos a felvetésünk, ha kizárólag az aljas jelzővel szeretnénk illetni a Xibalbát, ugyanis az itt hallható tizenkét nóta amennyiben elsőre meg is fekszi az ember gyomrát, idővel kellőképp letisztul annyira, hogy letisztult és őszinte brutalitását bármikor át tudjuk érezni, és főképp hogy azzal tudjunk sodródni.  Ugyanis az elemi düh nem hallgattatja magát túl könnyedén, ám az olyan gócpontok, mint a spanyolajkú kezdéssel tekintélyt parancsoló Cursed, a teljesen reprezentatív videoklippel megtoldott Cold, a kvázi címadó Madre Mia, vagy épp a temperamentumos flamenco-betéttel záró – na meg utalásértékű címmel bíró – Obituary nagyban segítik a befogadást, és azt, hogy ne legyen lehetőségünk túldimenzionálni a Xibalbát. Ettől a bandától ugyanis nem kell várni világmegváltó gondolatokat, újító szándékot és a cselekvés sürgetését: ők csak durvák, de azt legalább olyan hitelesen adják elő és élik meg, hogy ennek jegyében napjaink egyik legnagyobb reménységét tisztelhetjük bennük, elvégre egy letűnt kor szélsőértékeire és elemi brutalitására emlékeztetnek egy egész színteret és közösséget.

8/10