Fleshold – Pathetic

A Fleshold egy 4 személyes chicagoi HC banda, melyet Kevin James énekes/szövegíró és Darin Benson basszer 1991-ben alapított, a nagylemezt megelőzte két demó; The Finer Arts Of Dismemberment mindjárt a kezdeteknél illetve ’93ban a Without a God. A szárnypróbálgatásból egyfajta fura death metál lett, mely tele van lassú, vonagló részekkel, pszichózis akusztikákkal és néhol-néhol grindcore műfaját csapkodó sebességű részletekkel. Ám alapvetően egy súlyos és beteg massza, melyben szinte semmi HC-ra emlékeztető elem se maradt meg, inkább egy fogós lassú thrash-doom-death. A vokál kissé talán Death szerű, s nem csak, mint műfaj, hanem mint orgánum is; leginkább Chuck Schuldiner nyomvonalát követi. 95-ben megjelent a Pathetic, és nem sokkal rá Massacre Records eltűnt a süllyesztőben, ők folytatták és folyamatos tagcseréken mentek át, náluk dobolt egészen a nagylemez utáni hullámvölgyig Joe Nunez, aki utána átpártolt a Soulflyhoz.
Megjelent azóta 3 demójuk, de semmi igazán komoly, bár sok jó visszajelzést kaptak a rajongóktól, a kritikusoktól és bandáktól az USA-ban. Olyan együttesekhez hasonlították őket, mint a Kyuss és a Clutch, ám mindez lényegtelen, hiszen nem csak a logójuk és a tagságuk lett más, de a műfajuk is gyökeresen fordult ki beteges egykori önmagából.

Dióhéjban már össze is foglaltam miről szól ez a korong, de akkor némileg jobban kitérnék rá, mit is tartogat ez a remekmű a gyanútlan hallgatónak; először is 8 nóta 43 percbe zárva, nem tipikus death metál lemezidő, de a thrash anyagokra sem ez a jellemző; itt már sejteti, hogy egy nem mindennapi anyag, és hogy őszinte legyek, éppen ennek okán írok róla, no meg mert 17 évesen szarrá hallgattam, haha!
Tehát ami nekem nosztalgia lesz, az másnak újdonság, kezdésnek kapásból itt van a Open The Sky, a hangzás minden hangszer terén levágósan fura s talán valóban egyedi, idegtépő, építkező sulykoló zene, hihetetlen jó ritmusokkal megspékelve, sejtelmes és agresszív vokállal, haraggal és megbocsátással, az a fajta vonaglás ez, melynek minden egyes szegmense a helyén van, és akkor egy szót sem ejtettem még a szövegekről:

„…az ég kinyílik válaszképpen a szomorúságomra, amit belül érzek
az ég dühbe gurul, elárasztják a világot könnyeim…”

Viszonylag gyorsan indít a folytatás, de már érezni lehet a leállós, megalázott doom fetrengését a szánalmas fájdalomban, melyből csak olykor érzünk egy-egy begyorsult témát, szinte mindvégig lélekvesztett, meggyűrt lassúság, erős ritmusokba zárva.
Ugyanezt a folytatást kapjuk a Tudatunkba (Our Minds Merge) is, lassú, fájdalmas vonaglás, mely egyszerre kínoz meg és emel fel, stagnálni nem bíró erős érzékekkel játszanak, hihetetlenül erősen építkezve, a kezdetekből a végbemenetelig…

„…sírd könnyeid elmémbe
a legszebb szín és hang keverékeként
hideg hullámok meleg simítása
együtt a halálban hemzsegnek gondolataim…”

A Difficulty Breathing ugyanígy lassú, mélyen szántó penge játék a szomorkás dallamokkal, és a fájdalom fertőzte sebességgel, melyet a címadó nóta követ, lassú és őrlő felvezető szépséggel, gondterhelten, akár egy tüdőbajos ki-belégzése; úgy köpködi fel a mélységből a riffeket. Érdemes figyelni a gyönyörű váltásokat és az érzéki átmeneteket a gyilkos stagnálásból a letisztult mégis nyomasztó dallamokba, melyekhez a szövegeket olvasva/ hallgatva, csak tovább erősödik a beteges összkép!

„Partravetve, kifosztva, rettegésbe csomagolva
Gondolatok jelennek meg és tűnnek el
Az elmém használt és könnyektől száradt.

Nem törsz meg, soha nem törsz meg!

Teljes ellenállás nem esek le
Csak csalódásra és nyomásra találtam!

Magammal beszélgetve igyekszem választ találni
A nyomásra, amit mellemben érzek és a hangoknak, amiket fejemben hallok ismét
Nem tudom, meddig bírom még ezt az egészet
Segítség kell, mielőtt lelövöm magam!

Most nem tartom vissza!
Most nem, de nem ám, minden elsötétül, a kurva anyád, végre eltörlek
Igen, eltörlek!!!”

Az erős pergő és tam lekeverések, a hirtelen leállások miatt illetve, hogy a basszus és az akusztikus dolgok főszerepet kapnak, kissé jazzessé válnak néhol; az anyag pedig, amolyan beteg, önmagából kifordulttá; erre jó példa a Surface Tension, mely egy remekbe szabott nóta. A lemez második üdvöskéje is egyben, rengeteg részből felépítve, émelyíve a fájdalommal és a levetett tegnapokkal egy örök álomba, amiből kellően durván és morajlóan ébreszt fel a lemez leggyorsabb tétele (itt érezni leginkább az igazi death és beteges thrash témák csúf összképét) a Realidream. Azonban itt is idővel megjelennek a belassulás már jól bevált elemei és uralni is kezdik azt, amik az övék…párszor visszatér még a sebesség, ahogy a lemezt záró Disappear Without Tearsben is kapkod, aztán éteri akusztikusba torkollik, melyből sejtelmesen építkezik tovább egy nagyon jó szólóval megtekerve, tele szélsőséges érzések tolongó kavalkádjával, jammelve és súlytalanul súlyosan, kacsázva és mégis egyenesen haladva az utolsó 40 másodpercet színtiszta death-grinddal zárva, haha!

12 éves korong… ma is létező banda, de már közük sincs ahhoz, amit itt lefektettek, a destruktív keserűsége ellenére ez egy nagyon változatos és élvezhető anyag, melyből nehéz lenne bármit is elvenni, ahogy hozzátenni is, s meggyőződésem, hogy nem az emlékek tették értékké! Ez egy remekmű volt a megszületésének pillanatában és ma is az, talentum egy 16 éve létező egy albumos zenekartól!

10/ 10 (az idő semmin sem változtat)

192 kbps-ben itt férhetsz hozzá a nem túl patetikus szépséghez!