Newborn – In These Desperate Days We Still Strive For Freedom

A prológus

Ám mindezt természetesen megelőzte a zenekar kiforrása és megalakulása: 1998-at írunk, amikor ugyanazon próbateremben írja dalait a Dawncore, a (jövőre mindenképp terítékre kerülő) Burning Inside és az Other Side. A harmadik zenekar utólag került oda, ám ahogy próbáltak, úgy az ekkor még igazán zöldfülű Szalkai Tibinek egyre több dallamos ötlete lett, ezzel is elrugaszkodva az akkor bevett hardcore-hangzástól. Ennek tükrében az énekes Benő kilépett, helyére pedig a Burning Inside vokalistáját, Jakab Zolit kérték meg, hogy legalább egy próba erejéig segítse ki őket. A banda ekkor elkezdte játszani Zolinak a Nothing Remains elődjéül szolgáló Revenge Remainst, ami egy kisebb dalszövegi és zenei ráncfelvarrást követően a Newborn első dalává vált, a többi innentől pedig történelem. A formáció bemutatkozó kislemeze, a Darkened Room a zenekar koncertjein és nyilvános próbáin volt beszerezhető CD-n, és zeneileg ha be nem is teljesítette az elvárt ösvényt, mindenképp kijelölte azt, hiszen dallamos gitár- és énektémáival valóban el tudott vonatkoztatni a metalos hardcore-tól. Ahelyett egy újsulis közegbe helyezett, ám a melodikus hardcore-tól sem idegen világba nyert bebocsátást a hallgató, ahol Fellegi Ádám dallamos énektémáira felelgettek Jakab Zoli ordításai, károgásai. A Dawncore-ral közös turné apropóján megjelent, és Máté lottónyereményéből felvett dalcsokor ilyen értelemben már alapjaiban magában hordozta azt az elrugaszkodást, ami az ezt követő (és a turnéélmények által megihletett) kislemezen forrott ki igazán, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a címadó újragondolása és átörökítése a Light In The Dark formájában.

A kiadó

A baráti segítség pedig a lehető legjobbkor jött, ugyanis Szalai Mike és Márkus Laci már a kezdetektől fogva figyelemmel és rajongással kísérték a zenekar működését, így létrehoztak egy kiadót Turnstile néven, ami bakeliten tette elérhetővé a lemezt két nyomásban. A CD-n való beszerezhetőségért a terv szerint a Cataract-gitáros Simon és turnémenedzser barátja, Pat feleltek a Natural High felületén keresztül, ám a kiadó végül befuccsolt, és helyettük egy német háttérfelület, az Erdkampf (Hope Dies Last, A Traitor Like Judas) gondoskodott a kompaktlemezek terjesztéséről. A látszólag tiszavirág életű terjesztést a Catharsisszal közös split biztonságérzete váltotta fel, ugyanis a zenekar ezt követő, egyben utolsó új dalokat tartalmazó kiadványát a német Scorched Earth Policy adta ki, ahol az Undying, a Drop Dead, a Victims, a Crowpath és a Point Of No Return egyes kiadványai jelentek meg, nem is beszélve a Catharsis Passionjének bakelitnyomásáról. A Newborn ezt követően még egyszer élt meg kiadást: 2004-ben a legnagyobb japán hardcore-kiadó, az Alliance Trax megjelentetett egy definitív életművet CD-n, ám ezt csak a szigetországból lehet(ett) rendelni.

A lemez

Az ‘In These Desperate Days dalcsokrának legnagyobb erénye pedig nem az, hogy kibontakoztatta a Darkened Room csírájában már megfogható tehetségét, hanem az, hogy megelőzte a saját korát és világát is. Ugyanis a kislemez dalaiba úgy ívódott vissza a metalos hardcore szintézise, hogy az dallamcentrikusságának köszönhetően is közelebb állt a svéd vonalhoz, mint akkoriban bárki más. Gondoljunk csak bele: 2000-et írunk, a második hullámos metalcore élcsapatai nagyjából ekkoriban döntenek úgy, hogy az Unbroken újsulis feszültségfokozását és a kilencvenes évek összetett és kaotikus dühét megpróbálják új köntösben tálalni, nekünk pedig máris volt egy kiforrott és egységes arculatú zenekarunk, és ezt a Catharsisszal közös split után már a nemzetközi közvélemény sem szégyellte bevallani. A Newborn unikális értéke tényleg abban leledzik, hogy a zenekar egyszerre volt hangadó és cselekvő részese, egyben irányítója egy akkor újraszerveződő színtérnek, amely egyfelől beteljesítette a hardcore-ban való generációváltást, másfelől megelőlegezte azt, hogy a metalcore előfutáraként a soron következő nemzedéknek – ez pedig a jelenünkben érzékelhető – közvetett és tartásbeli kötődése legyen a hardcore értékrendjéhez és morális üzenetéhez, szemben a zenei konszenzus továbböröklődésével. Mert a Newbornban még főképp ez a kettősség volt jelen, elvégre a politizáló és komoly, általános érvényű – így máig érvényes – üzenetet közvetítő dalszövegek (amelyek a Trial példáján narratív magyarázatokat is tartalmaznak a bookletben) valóban a melodikus hardcore/punk vázán keresztül teljesedtek ki, ám az egyes akkordok lendülete és dühe már sejtette mindazt, ami a Bridge To Solace-ban eredményezett visszafordíthatatlan arányeltolódást a hardcore és a metalcore elemei között. Mert amíg a dalszövegek nem félnek páratlan őszinteséggel és közösségszervező retorikával kifejteni azt, hogy az univerzalizmus eszménye – a borítón látható Klimt-képhez hasonlóan – egyedül az önálló gondolatoktól mentes menetelést teszi elérhetővé az individuum helyett, addig zeneileg is létrejött egy olyan komplex egymásra hatás a két pólus között, amely igazán a Catharsisszel közös spliten teljesedik csak ki. Szalkai gitárjátéka ekkoriban volt a legváltozatosabb és leginkább sokszínű, ami hangulatilag és tartalmilag is a sokrétűség élményével teljesíti ki az itt hallható hat szerzemény mondanivalóját és megformáltságát. És ha már magukról a dalokról van szó, azok változatos szerkezeteinek, összetett tempóinak és dúdolható dallamainak köszönhetően úgy és olyan magas színvonalon szerveződnek egységbe, hogy nem is feltétlenül beszélhetünk igazi csúcspontról, legalábbis a záró All Roads Lead To Rome beteljesítő jellege mellett, amely valóban katartikussá teszi mindazt a negyed órát, amivel a Newborn örökké beírta magát nem csupán a hazai, hanem a nemzetközi hardcore/metalcore nagykönyvébe is.

Az epilógus

Ebben pedig oroszlánszerepet vállalt a Catharsisszal közös megosztott kiadvány is, ahol négy további dalban erősíthette meg a Newborn azon szerepkörét, mely immáron országhatárainkon kívül is egy cselekvő és változtatásra kész bandát tükrözött. A formáció itt teljesedett ki igazán, ám ez igen nagy áldozatot követelt: az egók végső összeütközését, aminek eredményeképp a banda már nem is folytatta a dalírást. Szalkai a Newbornnak írt témáit átvitte az első ’Idoru-kiadványra, Zoli a szövegeit pedig a Bridge To Solace-ban keltette életre (hasonló helyzet állt fenn később a Chief Rebel Angellel is). Ezt követően pedig két zenekar határozta meg a hazai hardcore-életet: az Idoru a jóval dallamosabb, a post-hardcore világától sem idegen dallamos punk/metalcore hangzásával vált megkerülhetetlen karakterévé a fővárosi klubéletnek, a Bridge To Solace pedig a Newborn nyers erejét ültette át egy következetesen agresszívebb zenei közegbe. A banda azonban nem intett búcsút végleg a Trafóban: 2008-ban egy tragikus apropó ismét összehozta egy színpadra a korszak meghatározó zenekarainak többségét (a Dawncore Soós Balázs mandulaműtétje miatt nem léphetett fel), aminek keretein belül az akkor épp kijevi őssejt-műtétre váró Fekete Tominak rendezett gyűjtést a banda. A koncert meghatározó és pótolhatatlan élménnyé nőtte ki magát már a bulit követő napokban, ám sajnos ez sem volt elég ahhoz, hogy Tomi életben maradjon: emlékéért Chuck Ragan is felajánlotta első hazai szólókoncertjén a fiát temető anyukának a Geraldine című dalt.

A Newborn pedig feltehetően (sokunk bánatára) már nem is lép többet színpadra, ám hatása megkérdőjelezhetetlen mind a hazai, mind a nemzetközi melodikus hardcore és metalcore-világában. Így akik még mindig úgy érzik, hogy a The Ghost Inside felbukkanása előtt nem történt semmi „hasonló”, és hogy már mindent hallott, ami itthonról jött, adjon azért egy (újabb) kört a Newborn munkásságának, mert egy olyan stabil és meghatározó zenekarról, egyben jelenségről van szó, amelyhez fogható tényleg csak kétgenerációnként születhet meg és teljesedhet ki.